– És melyik volt a legemlékezetesebb szilvesztered? – kérdezte az édesapját Dóri.
– No, azon nem kell sokat gondolkodnom – felelte a családfő. – Még legénykoromban történt, amikor az egyetemi évfolyamtársaimmal nagy bulit szerveztünk az év utolsó napjára. Körülbelül húszfősre terveztük az ünneplést, de a meghívottak listáját illetően már vita alakult ki köztünk a barátaimmal, mert volt, aki az egyik társunkat nem látta volna szívesen, volt, aki a másikat, szóval nem kevés egyeztetés előzte meg az óévbúcsúztatót.
De ez még hagyján! Előzőleg jelentős polémia kerekedett köztünk az egyetemen, aminek abban állt a tárgya, hogy vajon lehetséges-e úgy bulizni, hogy az ember nem iszik alkoholt. Már nem emlékszem, hogy is jött szóba ez a dolog, vagy egyáltalán ki vetette föl, mindenesetre olyan komoly vita alakult ki a téma körül, mintha legalábbis a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc, vagy éppen a kubista festészeti irányzat lett volna a téma. A végén már egyesek mindenféle fogadást is kötöttek, én meg nagyon egyedül maradtam azzal a nézetemmel, miszerint ahhoz, hogy az ember jól érezze magát, semmi másra nincs szükség, mint jó barátokra, derűs hangulatra és megfelelő környezetre.
Azaz hogy helyesbítenem kell, mert nem voltam egyedül, egy Béla nevű évfolyamtársam és barátom is az én pártomat fogta. De még így is elveszettnek érezhettük magunkat a túlerővel szemben… No, elég az hozzá, hogy Béla barátommal kieszeltünk egy kis ugratást. Mivel ránk bízták, hogy szerezzük be a szilveszteri bulin fogyasztandó italokat, mi készségesen eleget is tettünk a feladatnak. Csakhogy azt senki sem tudhatta, hogy eközben kicsit mókásra vettük a figurát. Ami nem is igazán móka volt, hanem, mint később kiderült, akár tudományos kísérletnek is beillett volna.
A következő történt: elmentünk az áruházba – akkoriban még nem szupermarketnek meg diszkontnak hívták őket – szóval, elmentünk bevásárolni, és kizárólag alkoholmentes söröket szereztünk be. Ez nem volt könnyű döntés, mert ránk bízták a csapat összeadott pénzét, szóval, nem kis felelősség volt, de Bélával megbeszéltük, és vállaltuk a következményeket, akármi is lesz. Viszont be kellett szereznünk ugyanannyi sörös címkét is, mégpedig olyat, ami nem alkoholmentes portékán hirdette a tudnivalókat. Magyarán, a fiúkat rá akartuk ébreszteni, hogy kizárólag a tudatukban játszódik le az a folyamat, amit ők ellazulásnak hívnak, holott az egésznek tulajdonképpen önmagunk beidegződéseire apelláló végkimenetele van.
Úgy higgyétek el, hogy Bélussal az egész délutánt azzal töltöttük, miszerint az alkoholmentes sörökről leáztatva a címkét, a „rendes” sörcímkéket ragasztottuk a helyükre, és még ezzel sem értek véget a megpróbáltatásaink, mert azon is izgulhattunk, hogy nem veszi-e észre valamelyik évfolyamtársunk a turpisságot.
Nos, az első próbát kiálltuk. Azaz, amikor belekóstoltak a barátok az először felbontott sörökbe, semmiféle megjegyzésük vagy észrevételük nem akadt. Egymásra néztünk Bélával, aztán megállapítottuk, hogy innen már csakis könnyebb dolgunk lehet, a nehezén túl vagyunk a tudományos kísérletnek.
Ami azután következett, az viszont a legtitkosabb elképzeléseinket is felülmúlta. A srácok valóban úgy viselkedtek, mintha igazi sört innának, tehát ekkora hatással volt rájuk a sörös címke, azaz a tudat, hogy ők most valódi alkoholt tartalmazó italt fogyasztanak. Ugyanúgy énekeltek, ugyanúgy hadonásztak, ugyanúgy optimista világnézetük kerekedett a globális problémák tekintetében, magyarul: épp úgy viselkedtek, mintha valódi, alkoholtartalmú sört ittak volna. És ezt úgy higgyétek el, ahogy mondom! Egyre sűrűbben pislogtunk egymásra Bélával, mert egyszerűen nem akartunk hinni a szemünknek. Most gondoljatok bele: az egész társaságot megitattuk alkoholmentes sörrel, azaz akár mézes teát is ihattak volna, ugyanaz a veszélytelen hatóanyag került a szervezetükbe, ezek meg itt dáridóztak nekünk. Mondta is nekem Béla barátom:
– Látod, Karcsikám, mi mindent jelent az a fogalom, hogy: hit?
– És a többiek mit szóltak mindehhez január elsején? – kérdezte Gergő, mire lemondó válasz jött:
– Senki nem hitte el egy szavunkat sem.
– Ákos még nem is mesélte el, neki melyik volt a legemlékezetesebb karácsonya! – kiáltott fel Hugi, miután gyors számvetést végzett magában.
– Elmesélem én szívesen – bólintott a legidősebb Almási fiú –, annál is inkább, mert furcsálkodva tapasztaltam az imént, hogy mindannyiótok története valahogy az ajándékozással volt kapcsolatos.
– Még szép! – vigyorodott el Gergő. – Az a legszebb az egész karácsonyban!
– Ahogy te tévedsz, kisöcsém! – pirított rá Ákos. – A karácsonyban egész más szépségek is rejlenek, és minél idősebb leszel, ezt annál inkább be fogod látni. Bár azt készséggel elismerem, hogy a mai idők nem túlságosan kedveznek annak, hogy könnyű legyen belátni, amiről most ejtenék pár szót. Manapság valóban, mintha csak az ajándékozásról szólna az ünnep. És ezen nincs is mit csodálnunk, mert hiszen jól ismerjük azokat az erőket, amelyek azon dolgoznak, hogy a világ semmi másról ne szóljon, mint pénzről, fogyasztásról meg vásárlásról. Ennek eredményeképpen egyre többen vannak, akik számára a karácsony egyenlő az ajándékozással, az ajándékozás meg a vásárlással.
Hogyan is néz ki tehát a képlet? Ha karácsony, akkor vásárlás, rohanás, tolakodás, szupermarket, leértékelés, akció, csak ma, csak önnek, csak nálunk! Egymást tapossák az emberek az áruházak polcai előtt, amelyek roskadoznak a távol-keleti bóvliktól meg az átcsomagolt romlott élelmiszertől, s közben a megafonból üvölt a dzsingűlbelsz meg a merrikrisztmasz. Néha komolyan el kell gondolkoznom: melyik országban is élünk? No persze, elgondolkodni nincs idő, mert az utcán meg megrohannak a koldusok és egyéb hivatásos kéregetők, akik mind a jó szívedre és az ünnepre apellálnak, és az utolsó fillért is ki akarják préselni belőled, az egyik azért, hogy a mai adag kannásborát is megvehesse, a másik meg azért, hogy mindenféle gyanús alapítványok gazdagodhassanak általa. És eközben mindennel feltöltődsz, csak éppen kellemes, szeretetteljes érzésekkel nem.
Pedig a karácsony nem ilyen. A karácsony nem esztelen rohanás, hanem épp ellenkezőleg. Az ember ilyenkor kicsit meg kell hogy álljon, és el kell hogy gondolkodjon az élet nagy kérdéseiről, mint amilyen a születés és a halál, a jövő, a család, hit és megváltás, béke és szeretet, és csak utána töltheti el az ajándékozás öröme. Én legalábbis valahogy így képzelem. Épp ezért nem is akarok egyetlen karácsonyt sem kiemelni az elmúlt húszegynéhány évemből. A szívemnek mindegyik karácsony egyformán kedves.
Számomra a karácsony csupa íz és illat. Az édesanyám halászlevének íze. A nagymamám süteményeinek íze. A fenyőillat, a csillagszórók szaga, no meg a nagyapám pipadohányának aromás illata. A karácsony csupa mosoly, nevetés és szertartás. Ahogy apám minden évben maga faragja be a fenyőt, és ahogy előszedi a díszeket, amik közt még mindig ott vannak azok a papírkarikából készült láncok, meg egyéb sutaságok, amiket valaha Dórival eszkábáltunk össze, és valljuk meg, mára nagyon csúnyák és fakók lettek, de apa mégis minden évben felaggatja őket a fára, mert valljuk meg, igazából csudaszépek. Ezalatt pedig a lányok a konyhában serénykednek, aztán megterítenek, és már csukott szemmel is tudják, kinek hol a helye, melyik a kedvenc villája vagy bögréje, és fog-e kenyeret kérni a második fogáshoz vagy nem.
Na jó, az igaz, hogy eközben a legkisebbeket mindvégig átjárja a várakozás izgalma, és furdalja az oldalukat a kíváncsiság, vajon mit is fognak találni a fa alatt, de ezzel így vannak az idősebbek is, csak őket már az izgatja, vajon mit fognak szólni a kisebbek az ajándékokhoz. A vége azonban hála Istennek mindig meglepetés, boldog mosoly, felszabadult nevetés, összeölelkezés, egyszóval: szeretet. Mert mégiscsak ez utóbbi a legfontosabb a karácsonyban.
– Ahogy téged hallgatlak – szólalt meg Hugi elmerengve –, azt szeretném, ha mindennap karácsony lenne.
Az édesapjuk pedig hozzátette:
– Meg kell vallanom, fiam, ha mindazt, amit elmondtál, írásban láttam volna, és főszerkesztő lennék valami családi magazinnál, azt hiszem, javítás nélkül hoznám le a cikkedet.