Egy januári hétvégén az ikrek rendet csináltak a ruhásszekrényükben, s ez alkalomból a kezükbe akadt néhány jelmez, amiket annak idején bizonyos farsangi összejöveteleken viseltek. Egyiket-másikat megpróbálták újból magukra ölteni, de ez többnyire reménytelen vállalkozásnak bizonyult.
Mindenesetre akkora kacagás lett a dolog vége, hogy az egész család összeszaladt, s ott leskelődött a gyerekszoba ajtajában, hogy vajon mi lehet a nevetés apropója. Mivel ilyen szépen felszaporodott a létszám, még nagyobb kacagás támadt, és persze előjöttek mindenféle régi történetek, amik ruhákról, ugratásokról, hajdanvolt farsangokról és április elsejékről szóltak.
– Ha ugratásról volt szó, apukátoknak sohasem kellett a szomszédba mennie jó ötletekért – mesélte Julika. – Emlékszem, annak idején úgy megtréfálta az egyik újságárus pavilon személyzetét, hogy egy hétig nevettünk rajtuk a központban.
– Hú, ez jó régi történet lehet, ha még te is dolgoztál, anya – mondta Hugi.
– Bizony, nem mostanában történt. Én már meg sem tudnám mondani, melyik évben játszódott a sztori, de abban biztos vagyok, hogy április elsején történt. Apukátok reggel felhívta a szóban forgó újságárus pavilont, amelyikben két idősebb hölgy teljesített szolgálatot. Azt mondta nekik, hogy a cégnél egyenruhákat fognak rendszeresíteni, ezért mindenkinek meg kell adnia magáról bizonyos adatokat, hogy méretre készíttethessék a ruhákat. Nos, a hölgyek nyomban szereztek is egy szabócentit, és lemérték egymást. Aztán felhívták a központot, ahol történetesen én vettem fel a telefont. Igen ám, de amikor ez történt, nekem még fogalmam sem volt az előzményekről. Képzelhetitek, hogy elkerekedett a szemem, amikor a következőt hallottam a kagylóban:
– Jó napot! Mayerné vagyok a 17-es pavilonból. Diktálnám az adatokat.
– Rendben van – bólintottam, és tollat ragadtam, mert azt hittem, utánrendelés következik valamilyen napilapból vagy magazinból. De még véletlenül sem erről volt szó. Mayerné szép sorban bediktálta a derékbőségét, a testmagasságát, a feje körfogatát, és valamennyi méretét, ami csak fontos lehet egy egyenruha és a hozzá tartozó egyensapka megtervezésénél, majd ugyanezeket kívánta elmondani a kolléganője, Katonáné vonatkozásában is, de addigra már újból szóhoz jutottam, és rákérdeztem, hogy tulajdonképpen miről is lenne szó. Igen nehezen tudtam megértetni vele, hogy ugratás áldozata lett, mert a nevetéstől alig-alig tudtam megszólalni. Végül megkértem, hogy pillantson a naptárra, vagy annak híján egy aktuális napilap fejlécén szereplő dátumra. No, akkor végre tudatosult benne, hogy nem lesz semmiféle újságárus egyenruha meg egyensapka.
– Úgy látszik, apának sokszor volt gondja efféle méretezési ügyekkel. Sosem felejtem el, amikor Elemér bácsi orangutánnak nézett miatta – kezdett bele egy másik történetbe Ákos, amit tulajdonképpen már az ikrek is ismertek, de sokadjára is örömmel hallgatták meg. – Elemér bácsi felajánlotta, hogy varr nekem egy öltönyt, ha anyáék elküldik neki az adataimat. No, apa hozzá is kezdett a méreteim levételéhez. Csakhogy amikor a karhosszúságomat mérte, nem vette észre, hogy átfordult a centi, így aztán egy igen furcsa adat került a levélbe. Elemér bácsi postafordultával meg is reklamálta, hogy valami hiba lehet a számításban, vagy ha minden úgy igaz, ahogy írva vagyon, akkor nagyon irigyel engem, amiért akár állva is meg tudom vakarni a bokámat. No igen, az kétségtelen, hogy a 103 centiméteres karhosszúság akkoriban valóban nem túlságosan illett a termetemhez, és a tapasztalt szabómesternek ez nyomban szemet is szúrt.
– Még jó, hogy nem gyártotta le az öltönyt a rossz méretekkel – vigyorgott Gergő. – Elképzelem, ahogy húztad volna magad után a zakó ujját a földön.
– Elemér bácsi sem ment a szomszédba egy-egy poénért. Az is szerepelt a válaszlevelében – idézte föl Ákos –, hogy bár majmot tartani nyilván nagyon divatos lehet, mégis inkább vigyék vissza anyáék a cirkuszba, és varrasson neki az igazgató öltönyt, ha már annyira öltöztetni akarja.
– Apa egyszer velem is kitolt, és még csak nem is véletlenül – vette át a szót Dóri. – No persze, akkor is éppen április elseje volt. Egy képet akartam feltenni a szobámban, ezért segítségül hívtam apát. Azelőtt sosem vertem még be szöget a falba, meg hát úgy gondoltam, ez mégiscsak férfimunka, és mivel Ákos nem tartózkodott itthon, magától értetődő volt, hogy apának szóltam…
– Miért, én hol voltam? – kérdezte sértődöttséget mímelve Gergő.
– Akkor te még igencsak aprócska fiú voltál – felelte mosolyogva Dóri –, Öcsi meg még tán meg sem született, vagy ha mégis, hát alig lehetett nagyobb magánál a kalapácsnál. Summa summarum: apa volt az egyetlen hadra fogható férfi a házban. Jött is lelkesen segíteni. Azt mondta, először is tartsam oda a képet a falhoz, ő meg kicsit távolabbról megnézi, hogy hogyan is fest, meg szépen beméri, hogy egyenes legyen, ilyesmik.
No, így is tettünk. Aztán, amikor a kép minden szempontból rendben találtatott, apa odajött, megtartotta, majd szólt nekem, hogy tegyem oda egy-egy mutatóujjamat a kép felső sarkaihoz, ő meg elszalad, és hozza a szögeket meg a kalapácsot. Követtem az utasításait, így hát én lettem a két lábon járó, élő mérce. Azaz nem járó, hanem inkább álló, mert mozdulni sem mertem, csak álltam szépen a fal felé fordulva, a két mutatóujjamat a falnak nyomva, azokon a pontokon, ahová majd a kép felső sarkainak kell esniük.
Egy idő után kezdtem türelmetlen lenni. Hol késik már az én apukám? Tán nem találja a szögeket, vagy mi a csuda van? Hát akkor legalább annyi esze lenne, hogy hozna egy ceruzát, amivel be tudnánk jelölni a helyet, hogy ne nekem kelljen itt gebeszkednem! Mert bizony egyre inkább elgémberedtek a karjaim, sőt, a lábaim is, mert kissé pipiskedve álltam a fal mellett, és így utólag már tudom, hogy apa direkt állított be ebbe a nem túl kényelmes pozícióba.
– Jól gondolom, hogy ha apán múlt volna, azóta is ott állnál a fal mellett? – kérdezte kajánul vigyorogva Gergő.
– Eltaláltad – felelte Dóri. – Egy ideig kiabáltam utána, de aztán nem bírtam tovább, a keresésére indultam. A nappaliban bukkantam rá, a legnagyobb lelki nyugalommal hevert a fotelben, és meccset nézett. Amikor pedig kérdőre vontam, úgy nézett rám, mintha most jöttem volna a Marsról.
– Igen, emlékszem erre a jelenetre – mosolygott a családfő is. – „Miféle szegekről meg kalapácsról beszélsz, kislányom?” – kérdeztem tőled, mintha semmiről sem tudnék, te meg olyan arcot vágtál, mint aki épp azon tűnődik, vajon teljesen elment-e az esze az ő drága szülőatyjának, vagy valami hirtelen jött amnézia támadta meg az agyát? No de azt azért el kell ismerni, hogy jól vizsgáztál szófogadásból, hiszen mértem az időt: több, mint öt percig álltál mozdulatlanul a falnál – kacagott fel Károly.