– Mindenesetre megtanultam tőled a leckét, hogy hogyan lehet faarccal beugratni a másikat – mondta Dóri, majd új történetbe kezdett. – Nem sokkal az előbbi eset után ugyanis jött az olimpia. Apával éppen az úszódöntőket néztük a tévében, és együtt szurkoltunk Egerszeginek, aki meg is nyerte az aranyérmet. Az utolsó hossz idejére anya is beszaladt a konyhából, így ő is tanúja lett a szép győzelemnek. Aztán visszasietett a főznivalóhoz. Mi meg apával kitaláltuk, hogy jól beugratjuk. Amikor legközelebb bejött, elújságoltuk neki a szomorú hírt, hogy Egerszegi egyelőre nem kaphatja meg az aranyérmet, mert időközben a versenybíróság ellenőrzést végzett, és megállapították, hogy lejt a medence, így meg kell ismételni a döntőket.
– Micsoda? Hogy lejt a medence? – ámult el Hugi.
– Anyukátok is pontosan ilyen csodálkozó arcot vágott – nevetett fel Károly. – De elmagyaráztuk neki, hogy a medence egyik végében kétméteres, a másikban meg egy méter kilencven centis vízmélységet mértek, ezért az eredményt sajnos nem tudták hitelesíteni.
Mint kiderült, Julika is pontosan emlékezett az esetre:
– Olyan hitelesen adta elő a mesét ez a két pernahajder, hogy percekig bosszankodtam rajta, hogy a csudába nem lehet az ilyesmit jó előre tisztázni – mesélte mosolyogva. – Csak akkor esett le a tantusz, amikor láttam az eredményhirdetésre bevonuló győzteseket, élükön Krisztina királynőnkkel. Nos, a Himnusz alatt ezúttal nemcsak a meghatottságtól csorgott a könnyem, hanem a visszafojtott nevetéstől is.
– Még jó, hogy sikerült visszatartanod a nevetésedet, anya – jegyezte meg Hugi, majd némi rosszallással a hangjában hozzátette: – A Himnusz alatt nem illik kacarászni.
– Nagyon jól tudom én azt, kislányom – simogatta meg kisebbik lánya haját Julika –, de ha már itt tartunk, azt is hadd tegyem hozzá: tudod, vannak olyan alkalmak, amikor az ember egyszerűen képtelen visszafojtani a nevetését. El is mesélek egy ilyen esetet. Régen történt, amikor még javában dolgoztam. Ültünk az irodában egy Veronika nevű kolléganőmmel, amikor is kopogtak. Egy elegáns, öltönyös, középkorú férfi nyitott be. Illendően köszönt, aztán megkérdezte, benn van-e a főnök. Veronika közölte vele, hogy igen, majd megkérdezte, hogy kit jelenthet be neki. Erre az úriember így szólt: „Buga Jakab vagyok.” No, akkor már éreztem, hogy itt esetleg még gondok lehetnek. Nem is mertem Veronikára nézni, mert tudtam, hogy ha találkozik a pillantásunk, akkor menthetetlenül kirobban belőlünk a kacagás. Inkább elbújtam a számítógép monitora mögé, hogy még véletlenül se nézhessünk egymásra a kolléganőmmel. Tudniillik egymással szemben volt az íróasztalunk. Közben persze végtelenül sajnáltam őt. Ismertem már jól, tudtam, hogy hasonlóan érezheti magát, mint én, csak hát neki annyival volt nehezebb a helyzete, hogy fel kellett volna emelnie a telefont, és be kellett volna szólnia a főnöknek: „Szilágyi kartárs, Buga Jakab úr keresi magát.” Most őszintén mondjátok meg, gyerekek: ki lehet bírni ilyesmit nevetés nélkül?
– Én nem értem, mi volt ebben annyira mulatságos. A bácsi neve? – értetlenkedett Öcsi, aki a fiatal korosztályhoz tartozván nem volt képben A Tenkes kapitánya című filmsorozatot illetően, így aztán az idősebbeknek kellett megvilágítani számára a helyzet komikus voltát.
– Szóval – folytatta Julika –, talán nem történt volna semmi baj, ha ez a derék férfiú valamivel lehangoltabb állapotban talál minket. Mondjuk, ha akkor állított volna be, amikor valami szomorú dolgon beszélgetünk Veronikával. Például az elmaradt fizetésemelésen, az áremelkedéseken, a kötelező túlórákon, vagy még ennél is elkeserítőbb témákon. De nem. Buga Jakabnak pontosan akkor kellett jönnie, amikor egyébként is vidor hangulatban voltunk. Ha jól emlékszem, még vicceket is meséltünk egymásnak, közvetlenül azelőtt, hogy meghallottuk volna a kopogtatását.
– Ne csigázz már fel, anya! – türelmetlenkedett Gergő. – Végül is kirobbant a nevetés, vagy mi történt?
– Várd ki a végét, kisfiam! Ott tartottam tehát, hogy lehajtott fejjel, az ajkamat harapdálva vártam a fejleményeket. Mert valahogy a zsigereimben éreztem, hogy szegény Veronika barátnőm már alig bír a rekeszizmaival. Hallottam, ahogy felemeli a telefont, és pötyög rajta. Aztán azonban visszatette a kagylót, és nagyon halkan, szinte síri hangon elrebegett egy bocsánatot. No, ekkor fölemeltem a fejem, hogy megnézzem, mi történik odaát, a túlsó íróasztal mögött. Ezt nem kellett volna. Mint később kiderült, Veronika elhatározta, hogy előveszi a zsebkendőjét, és orrfújást mímel, egyrészt időhúzási céllal, másrészt pedig, hogy legálisan adhasson ki magából valamiféle hangot, mert ekkor már úgy érezte, hogy megpukkad a visszafojtott nevetéstől. Csakhogy én keresztbe tettem a zseniális tervnek, mert elkövettem azt a hibát, hogy ránéztem. Amikor találkozott a pillantásunk, már képtelenek voltunk moderálni magunkat. Egyszerre robbant ki belőlünk a hahota. Az asztalra borulva kacagtunk, és bár szerettünk volna elnézést kérni Buga úrtól a modortalanságunkért, de minden ilyen kísérletünk újabb és újabb, felismerhetetlenül artikulátlan vinnyogásba torkollott.
– Hú, képzelem, milyen kínos lehetett – mosolygott Dóri. – Gondolom, ez a Buga Jakab aztán jól bepanaszolt titeket a főnöknél.
– Nem ez történt – mondta Julika. – Buga Jakab egy igazi úriember volt. Kényelmesen elhelyezkedett egy széken, majd kedélyesen így szólt: „Csak nevessenek nyugodtan, hölgyeim, miattam ne zavartassák magukat. Negyvenöt éve viselem ezt a nevet, megszoktam, hogy ilyen hatást váltok ki az emberekből.” Végül egész jól összebarátkoztunk vele, egy kávéval is megkínáltuk, s közben már együtt mulattunk a kínosnak indult jeleneten.