Az egyik ködös téli estén Ákos lelombozva tért haza a családi vacsorára. Az étkezés befejezése után pedig el is mesélte a többieknek, mi nyomja a szívét. Ez pedig nem volt más, mint az, hogy a legjobb barátja, Imre úgy döntött, hogy Írországba megy dolgozni.
– De hiszen ez nem érhetett akkora meglepetésként, fiam, hogy ennyire letaglózzon! – értetlenkedett a családfő. – Már jó egy éve tervezgetett ilyesmit, ha jól tudom.
– Na igen, régóta játszadozott már a gondolattal – mondta Ákos –, csakhogy mindig azt hittem, sikerül lebeszélnem erről a tervéről. Most azonban bejelentette, hogy a nővére elküldte neki a repülőjegyet. A jövő hét végén indul a gépe Dublinba.
– Ezek szerint mégiscsak komolyan gondolta a dolgot – csóválta meg a fejét Julika.
– Talán épp azért titkolta előlem a fejleményeket – vélte Ákos –, mert attól tartott, hogy ha továbbra is lyukat próbálok beszélni a hasába, még a végén valóban meggyőzöm, hogy itthon a helye.
– Nagyon messze van az a Dublin? – kérdezte Hugi, mire Ákos megint csak nagyot sóhajtott:
– Attól függ, mihez képest. Repülővel közel van. De egy baráti kézszorításhoz iszonyú messze.
Dóri egyelőre nem osztotta bátyja lehangoltságát, sőt, kissé meg is feddte őt:
– Nem gondolod, hogy kicsit önző módon viselkedsz, amikor csak a saját szempontjaidat veszed górcső alá? Miért sajnálod Imrétől, hogy világot láthat, meg egy kis pénzt kereshet? Lehet, hogy ezzel az akcióval sínre teszi magát egész hátralévő életére! Arról nem is beszélve, hogy neked marad itthon elég barátod, de mit szóljon ő? Neki eleinte egy sem lesz odakint.
– Jaj, mit tudjátok ti, lányok, hogy mi is az igazi barátság! – csattant fel Ákos. – Legjobb barátja csak egy lehet az embernek. És mivel ő a legjobb barátom, hát elhiheted, hogy én lennék az utolsó, aki bármit is sajnálna tőle. De azért hadd ne kelljen már tapsikolnom örömömben, amiért elmegy! – Aztán valamivel csöndesebben hozzátette: – Valahogy úgy vagyok vele, hogy meg is értem őt, meg nem is. Tudom, hogy felelősségteljesen gondolkodik, és sohasem menne el, ha nem várná biztos munkalehetőség odakint. Azt is megértem, hogy itthon teljesen kilátástalannak ítéli a helyzetét. De azért az mégiscsak elszomorító, hogy egyre több fiatal érzi úgy, hogy képtelen ötről a hatra jutni a saját szülőföldjén!
– Ez bizony így van – bólogatott Károly. – De lássuk be, nincs mit csodálkoznunk ezen, amikor egy eléggé komoly felelősséggel járó beosztásban lévő illető is kijelentette nemrég, miszerint ennek az országnak tán az jelenti a legnagyobb tehertételt, hogy a fiatalok nem hajlandók külföldre menni dolgozni, hanem itthon akarnak boldogulni.
Julika közben leszedte az asztalt, s közben így próbálta vigasztalni a legidősebb fiát:
– Azért nem kell ennyire búnak ereszteni a fejedet. Dublin tényleg nem a világ vége, és ott a telefon meg az internet, ahol tarthatjátok a kapcsolatot. És egyszer mégiscsak hazajön, nem marad ott örökre.
– Én nem vagyok ebben egészen biztos, anya – felelte Ákos. – Ha valóban olyan jól fog menni neki odakinn, és szívből kívánom, hogy találja meg a számítását, akkor ahogy telnek a hetek, hónapok, egyre kevésbé akar majd hazajönni. Most még az a terve, hogy csak annyi időre megy ki, amíg egy kicsit összeszedi magát anyagilag, de én ismerem őt. Ha jó munkája lesz, és rendesen megfizetik, amire nagy esély van, akkor egyre kevésbé fog hazavágyni. Új barátokra lel majd, megtanulja a nyelvet, megszokja a környezetet, aztán egy csöndes estén elgondolkodik: miért is kéne nekem visszamennem Magyarországra? Mi vár ott engem? Itt a nővérem, a sógorom, vannak új barátaim. Lehet, hogy egy aranyos lányt is találok, akivel kölcsönösen elfogadjuk egymást. Hát nem jó itt nekem?… És az is igaz, anya, hogy van telefon meg internet, de tudod, telefonon keresztül nem lehet kezet szorítani, vagy a szemébe nézni az embernek, és hátba sem lehet vágni a másikat barátilag.
Az elkövetkező napok során Ákos igyekezett minél több időt együtt tölteni a barátjával. Mivel tudta, hogy Imre döntése megváltoztathatatlan, hiszen már a repülőjegye is megvolt az útra, hát visszafogta magát, és került minden olyan témát, ami úgy hatott volna, mintha szeretné lebeszélni a barátját az utazásról. Ennek ellenére az a megfoghatatlan, nyomasztó érzés mégis rátelepedett a beszélgetéseikre, hisz mindketten tisztában voltak vele: az utolsó napokat töltik együtt, utána hosszú ideig nem lesz lehetőségük személyesen találkozni.
Amikor már elviselhetetlen volt a téma kerülgetése, Imre így fakadt ki:
– Kérlek, ne csináld ezt velem. Próbálj már valami mosolyt csempészni az arcodra! Úgy érzem magam, mint valami halálraítélt, akihez bejöttél látogatóba a siralomházba.
– Ne haragudj, de most egyáltalán nem megy nekem a jópofáskodás – csóválta meg a fejét Ákos. – A mi barátságunk sohasem a képmutatásról szólt, akkor miért kellene erre pont az utolsó napjainkban rászokni?
– Utolsó napjainkban? – hüledezett Imre. – Na látod, épp erről beszélek. Úgy viselkedsz velem, mintha halálos beteg lennék, akinek legfeljebb napjai lehetnek hátra… Miért csinálsz ekkora drámát ebből az egészből? Nem örökre megyek el, jó barát!
– Mondjak valamit?… Én nem vagyok erről száz százalékig meggyőződve.
– Áh, szóval innen fúj a szél! Azt hiszed, elragad majd magával a kinti élet, az idegen ország, és nem is ereszt haza soha…
– Bevallom, félek ettől – ismerte el Ákos.
Imre hosszasan nézte a barátja arcát, aztán halványan elmosolyodott, alaposan hátba vágta, és így szólt hozzá:
– No, vedd a kabátod, induljunk, mert mutatnom kell neked valamit.
Első útjuk a Görbe utcára vezetett. Imre egyszer csak megállt, és körbemutatott:
– Láttál már ilyen csodálatos helyet?
Ákos elképedve forgatta a fejét. Szó, ami szó, a Görbe utca nem volt éppen a város legfőbb turistalátványossága.
– Nem tudod, mire célzok, ugye? – mosolygott Imre, aztán elmagyarázta: – Számomra ez az utca az egyik legkedvesebb hely a világon. Látod azt a fát ott? Sok-sok évvel ezelőtt egy pad állt alatta. Egy virágillatú tavaszi napon ott feszengtem azon a padon, mellettem egy Zsuzsi nevű lány ült, és elfogódottan szorongattuk egymás kezét.
A következő útjuk a Főtérre vezetett. Ezúttal a Kossuth-szoborcsoport mellett vezényelt megálljt Imre.
– Szerinted városunk lakói közül hányan tudják, hogy Kossuthon kívül kiket ábrázolnak ezek a bronzalakok? – tette fel költői kérdését. – Nos, én tudom. Az irónt és jegyzeteit kezében tartó mellékalak Szacsvay Imre, aki az országgyűlés jegyzőjeként a Függetlenségi Nyilatkozat szerkesztője volt. Mellette pedig a főrendiház másodelnökének, báró Perényi Zsigmondnak a szobra. Mögöttük magasodik Könyves Tóth Mihály Kossuth-párti tábori lelkész alakja.
Útjuk végső célja egy iskola volt. Amikor megálltak az épület előtt, Imre fölmutatott az egyik ablakra:
– Az volt a mi osztálytermünk. Ott tanította meg nekem a betűket Margó néni, akinél remekebb pedagógust azóta sem ismertem, és ott magyarázta el, mitől is csodálatosak Petőfi versei. – Aztán mélyen a barátja szemébe nézett, és így folytatta: – A világ egyetlen más pontján sem áll szobor, amelyik Szacsvay Imrét ábrázolja; nincs iskola, amelyikben Margó néni okítja a betűvetés tudományára a gyerekeket, és sehol máshol nincs olyan pad, amelyiken én valaha együtt üldögéltem egy Zsuzsi nevű lánnyal.
Látta már a barátja arcán, hogy érti, mit akart bizonyítani ezzel a belvárosi sétával.
– Biztos lehetsz benne, Ákos, hogy haza fogok térni. Akármi is történjen velem odakinn, akármilyen jól menjen is a sorom, a honvágy már az első perctől kezdve kínozni fog, tudom. És soha nem fog kihunyni bennem az a vágy, hogy amint lehet, hazajöjjek. Hiszen ez itt a szülővárosom. Ilyen nincs másik az egész földkerekségen. Vissza fogok térni, bármi áron. Mert ez a hazám.