Bill Morgan, tapasztalt zugvegyészhez méltóan, félórás megfeszített agymunka után levonta a tudományos következtetést: ez a hihetetlenül intenzív szőrnövekedés csakis a kutyasampon bedörzsölésének eredményeként indulhatott meg.
Vajon az embernél is hasonló lenne a hatása? – morfondírozott magában, majd amikor jobban belegondolt a dologba, egyszerre minden ízében remegni kezdett, és hideg verejték lepte el a homlokát. Ezt az idegállapotot aligha értheti az, aki (csecsemőkorától eltekintve) még sohasem volt kopasz.
Billnek szinte a férfikora elején, tizennyolc évesen kezdett hullani a haja. Három évvel később már csaknem teljesen tar volt a feje. Először csak a lányok társaságát kerülte, később már a férfiakét is. Félénk, visszahúzódó ember lett belőle, és a pszichoterápia helyett inkább az italban keresett vigasztalást. Mivel ez a szomorú helyzet immár két évtizede tartott, azt hiszem, nincs mit csodálni azon, hogy hősünket a fent leírt állapotba hozta a lehetőség, hogy esetleg ismét nőhet haja.
Remegő kézzel dörzsölte be a fejbőrébe a kutyasampont, majd leült a tükör elé, s közben izgatottan számolgatni kezdett: Cézárnak egy hét alatt körülbelül tíz centit nőtt a szőre, következésképpen, ha minden jól megy, legkésőbb fél óra múlva észlelnie kell a koponyáján az első hajkezdeményeket. Ez azonban sajnos még két óra elteltével sem következett be. Morgan csalódottan és kissé imbolyogva állt fel a székből, s elkeseredését az az észrevétele is fokozta, hogy mindössze fél liternyi maradt a kutyasampon próbaadagjából, tehát túl sokat már nem lehetett vele kísérletezni.
– Meg kell próbálnom rekonstruálni az összetételét – jelentette ki elszántan, de a whiskytől kissé kábán. Hogy elfogadható teljesítményre tudja sarkallni agysejtjeit, a fürdőszobába sietett, s a zuhany segítségével hideg vizet engedett a fejére. Törölközés közben különös bizsergést érzett a fejbőrében, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.
Negyed óra múltán viszont már kénytelen volt odafigyelni bizonyos dolgokra: amikor laboratóriuma asztalánál töprengve gondterhelten végigsimított koponyáján, furcsa, sercegő hangot hallott, és valami szokatlanul csiklandozta a tenyerét. Izgatottan a tükörhöz rohant, és legnagyobb örömére apró, fekete pontok sokaságát fedezte föl a fejbőrén.
Nem kívánom hosszadalmas leírással untatni a kedves olvasót Bill Morgan lelkiállapotát illetően. Tessék elképzelni egy ifjú apát, akivel egyszerre közlik azt a három hírt, hogy fia született, továbbá kihúzták a számait a lottón, valamint az anyósa hosszabb időre Ausztráliába utazott.
Azt hiszem, azt is fölösleges megemlítenem, hogy a boldogság ezen perceiben Cézár módfelett idegesen figyelte Bill viselkedését. A derék kis jószág komolyan aggódott amiatt, hogy gazdája megveszett, és egyetlen harapással esetleg őt is veszélyes helyzetbe sodorhatja.
Milyen esendő lény is az ember! Itt van például ez a Bill Morgan. Húszévnyi keserű tar időszak után immár kétmilliméteres, sűrű hajjal üldögél a szuterénben, de mindez nem elég neki, első boldogságrohama elmúltával újabb jókedvet fokozó tényezővel akarja meglepni magát: egy nagy rakás bankjeggyel. Ehhez mindössze arra lenne szükség, hogy képes legyen meghatározni a csodálatos kutyasampon összetételét, elkezdje a tömegtermelést, és jó áron piacra dobja, természetesen mint hajnövesztő szert. És akkor, életében talán először, becsületes úton kereshetne pénzt. (Ez a szokatlan eshetőség Bill előtt is olyan fantasztikusnak tűnt, hogy akaratlanul is felnevetett.) Csakhogy egy jelentős ponton hibádzott a terv: hősünk egyszerűen képtelen volt visszaemlékezni, mely komponensekből állította össze a vegyületet. Milyen furcsa ördögi kör! Közvetve a hajhullása miatt szokott rá annak idején az italra, most pedig az átkozott whisky miatt nem tudja rekonstruálni a hajnövesztő szer képletét.
Öt teljes napig kísérletezett, szinte éjt nappallá téve, de semmilyen eredményre nem jutott. Végül, a megfeszített agymunka és némi ital hatására (amit élete nagy lehetőségének elszalasztása miatti szomorúsága ellen fogyasztott) kimerülten az asztalra bukott, és azonnal elaludt.
Nem sokkal ezután lépett be a helyiségbe a Kowalski és Társa cég két oszlopos tagja: Tadeusz Kowalski, a beltag, egy lengyel származású, alacsony, minden hájjal megkent fickó, aki a gazdasági társaság megalapítása előtt hosszú ideig sintérként szerzett bőséges szakmai tapasztalatot, és John Smily (ejtsd: Szmájli), a kültag, akinek a nevét leginkább Mosolygóként lehetne magyarra fordítani.
Szó ami szó, ha hősünk történetesen indiánnak születik, aligha kaphatott volna efféle nevet. Egy alkalommal néhány kivénhedt házőrzőt adtak el szintén meglehetősen öreg rézbőrűek részére, akik már a vének tanácsában is az idősebb korosztályhoz tartoztak. Ekkor egy agg dakota, akinek módja volt Johnnal behatóbban megismerkedni, megdöbbenését fejezte ki amiatt, hogy a sápadtarcúaknál Mosolygónak nevezik azt, aki naphosszat morózus arckifejezést visel. A kissé már szenilis nyugalmazott törzsfőnök nem volt vele tisztában, hogy a Smily nevet John egyik távoli őse kapta, aki aztán szerény örökségként hagyta leszármazottaira, függetlenül azok jellemző kedélyállapotától.
Erre az állandó komor hangulatra némi magyarázatként szolgálhat az a tény, hogy John Smily azelőtt hosszabb ideig egy temetkezési vállalatnál állt alkalmazásban, mint halottszállító sofőr. Ebben a szolgáltatási ágban nem kifejezetten az előmenetelt segítő viselkedés, ha valaki folyton szélesen mosolyog az ügyfelekre. Kowalski szerint egyébként nem ez volt társának legidegesítőbb tulajdonsága, hanem az, hogy általában mindent szó szerint értett, és ezzel sokszor elviselhetetlenné tette magát környezete számára.