Történetünk idején éppen a Pam Pootz márkanevű termékek voltak a legnépszerűbbek az Egyesült Államokban, köszönhetően annak, hogy a gyártó, a Pam Pootz Ebkozmetológia és Kutyahigiénia Corporation óriási kampányt indított az eladási rekordok megdöntése érdekében. A legnézettebb tévécsatornákon futottak reklámjaik, minden valamirevaló kutyaújságban ott virított a hirdetésük, így aztán nem csoda, hogy egy magára valamit is adó eledelbolt, illetve kutyaszalon leginkább tőlük rendelt árut, és a sznob gazdik is jobbára az ő termékeiktől remélték kedvencük szakszerű karbantartását kívül és belül egyaránt.
Bill Morgan módfelett kedvelte az ilyesféle kampányidőszakokat, mert jól tudta, hogy állandóan hullámzó pénzügyi helyzetében ilyenkor mindig kedvező periódus veszi kezdetét. Hősünk azonban nem számíthatott volna tevékenysége anyagi megtérülésére, ha nem állt volna szoros üzleti kapcsolatban a Kowalski és Társa céggel. (Az ezen gazdasági társaságot alkotó úriemberekről még bőven lesz szó a későbbiekben.) Az imént említett üzleti partner volt az, amelyik a Pam Pootz feliratú kutyasamponos flakonokat biztosította a részére, azzal a feltétellel, hogy megfelelő színvonalú hamisítvány esetén hajlandó a szokásos tételt átvenni a termékből.
Ne firtassuk most, hogy a Kowalski és Társa milyen módon tesz szert a Pam Pootz feliratú flakonokra, ezen csekély jelentőségű részletre nemsokára fény derül majd. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy hősünkre már csak a könnyebbik feladat hárult: ezeket a műanyag alkalmatosságokat kellett megtöltenie az eredetiség illúzióját keltő tartalommal.
Ez voltaképpen azért egyszerű feladat, mert ha az ember egy bizonyos vegyület állagát, színét és szagát utánozni tudja, már nyert ügye van. Márpedig Bill Morgan néhány egyetemi kémiajegyzet beszerzése óta képes volt az említett kívánalmaknak megfelelni. Hogy mégsem tudta rutinszerű kényelemmel gyakorolni hamisítói tevékenységét, annak tárgyi és személyi okai is voltak.
A tárgyi okot elsősorban a Pam Pootz Corporation szolgáltatta, mely igyekezett a legváltozatosabb szín- és illatskálát alkalmazni termékeinél, nem sejtve, hogy mekkora pluszmunkát ró ezzel a jobb sorsra érdemes hamisítókra. A személyes ok viszont maga Bill Morgan volt, aki a különböző komponensek hozzáadagolása között jelentős mennyiségű whiskyt fogyasztott, s ezáltal azt érte el, hogy a „laboratóriumából” kikerülő folyadékok soha nem azonos arányú összetevőkből álltak, de ami a lényeg: mindig megegyeztek a Pam Pootz márkanevű kutyasampon állagával, színével és illatával.
Mindemellett Bill barátunk nem volt lélektelen szélhámos. Az elkészült keveréket minden alkalommal kipróbálta Cézár nevű kutyáján, különös figyelemmel arra, hogy a habzási és egyéb paraméterek megfelelnek-e a szigorú kívánalmaknak.
Szegény kis tacskónak már réges-régen allergiás tüneteket kellett volna produkálnia, és illett volna legalábbis foltokban hullatni a szőrét, Cézár azonban hősiesen, és látszólag minden következmény nélkül állta a különböző vegyi hatások okozta megpróbáltatásokat. Ezen a délelőttön is szolgálatkészen járult gazdája elé, hogy az felkenhesse rá legújabb kotyvalékának próbaadagját, és boldogan csóválta a farkát, mert tudta, hogy a procedúra után finom falatok kerülnek a tányérjára.
Morgan is elégedett volt, ő viszont – példásan takarékos ember lévén – amiatt örült, hogy odakinn zuhog az eső, így nem kell a méregdrága vezetékes vizet pazarolnia a kísérlethez. Rutinos mozdulatokkal felkente a frissen elkészült vegyületet kedvence szőrzetére, majd megpróbálta kizavarni az udvarra, ez az igyekezete azonban egyelőre nem talált kedvező fogadtatásra a másik fél részéről. Cézár habitusában ugyanis nyomokban sem fordult elő takarékosságra való igény, ezért meglehetősen rossznéven vette, hogy a szokásosnál is kellemetlenebb módon kell a bőrét vásárra vinnie az alkalmazott kémia fejlődése érdekében.
Bill egy hosszú cirokseprű fenyegető lóbálásával hidalta át a tudományos problémát, majd izgatottan figyelte, hogy a habzási tényező tekintetében vajon beváltak-e az elképzelései. A kísérleti tacskó azonban szabotőr módon a kert végébe szaladt, és eltűnt gazdája szeme elől, olyannyira, hogy nem is került elő egy teljes hétig. Bill eleinte türelmesen viselte a dolgot, hiszen máskor is előfordult már, hogy Cézárnak szaporodhatnékja támadt. Később viszont egyre sértődöttebben gondolt arra, milyen nagyfokú pofátlanság, hogy a próbaeb éppen a legfontosabb kísérleti időszakot pazarolja el léha szórakozásra.
Egyhetes duzzogás és méltatlankodás után felnyitott egy üveg whiskyt, mert úgy vélte, erre a kedélyállapotra az az egyetlen orvosság. Már éppen kezdett beletörődni, hogy a kis tacskó talán végleg visszavonult a tudományos élettől, amikor ismerős kaparászást hallott a szuterén ajtaján. Ám legnagyobb megdöbbenésére nem Cézár állt a küszöbön, hanem egy idegen kiskutya, mely leginkább fekete szőrpamacshoz hasonlított. Bill egy jókora rúgással akarta informálni a jövevényt arról, hogy eltévesztette a házszámot, de az addigra már besurrant a helyiségbe, majd otthonosan leheveredett a megviselt szőnyegre, és elégedetten rágcsálni kezdte.
– Takarodj haza, te dög! – üvöltötte Morgan a nyitott ajtónál állva abban az optimista hiszemben, hogy ettől a dög majd szépen haza is takarodik. A szőrpamacs viszont félreérthetetlenül a tudtára adta, hogy méltánytalannak tartja ezt az ordítozást: odaszaladt hozzá, és lepisilte a szandálját, s közben rosszalló vakkantást hallatott. Ez a mozdulat és a hozzá tartozó hang furcsa gyanút ébresztett hősünkben. Felemelte a kutyát, és amikor a semmivel össze nem téveszthető szag megcsapta az orrát, döbbenten felkiáltott:
– Atyaúristen, Cézár! Hát te meg hogy nézel ki?!