Egy szórakoztató regény megírásánál az a legfontosabb, hogy valamilyen frappáns, szellemes mondattal indítson a szerző, amely alkalmas arra, hogy kellően felkeltse a tisztelt olvasó érdeklődését. Ennek megfelelően jómagam is sokáig törtem a fejem, hogyan is hangozzék az első mondatom, mígnem hatnapos hiábavaló töprengés után arra a megállapításra jutottam, hogy egyvalami még a frappáns, szellemes regénykezdetnél is fontosabb, mégpedig az, hogy a honoráriumot minél hamarabb kézhez vehesse az ember.
Higgyék el, nem sajnáltatni akarom magam, de biztosra veszem, hogy például a villanyszámlás előtt hiába hivatkoznék a frappáns történetindítás problémájára, haladéktalanul intézkedne, hogy lakásomat mielőbb kapcsolják ki az áramellátó rendszerből. Márpedig sötétben még kevésbé szellemes kezdőmondatokat sem tud papírra vetni egy magamfajta, többnyire éjjel dolgozó firkász.
Továbbá azt is gyanítom, hogy az élelmiszerboltok pénztárosnőiből is kevés részvétet váltana ki szánalmas magyarázkodásom a figyelemfelkeltő regénykezdet fontosságáról. Üres briftasnim láttán azonnal visszapakoltatnák velem kosaram tartalmát a polcokra, és még örülhetnék, ha ennyivel megúsznám, és nem kellene egy rendőrtisztviselőnek vagy egy elmeorvosnak előadnom cselekményem indítékait.
Arra pedig már gondolni sem merek, vajon milyen arcot vágna panelházunk közös képviselője, ha a fenti problémával indokolnám előtte azt a tényt, hogy hónapok óta nem fizetek közös költséget. Válaszképpen elhangzó mondatainak valószínűleg több frappáns regénykezdetnél is hasznát vehetném, ha történetesen szociográfiai témájú munkán dolgoznék, vagy ha a köznyelvben előforduló trágárságról írnék értekezést.
A fentiek után úgy vélem, nem kell tovább ecsetelnem, miért indítom a lehető legegyszerűbb módon ezen történetem elbeszélését. Íme, kezdődjék hát a kisregény:
Történik: a ’90-es években.
Színhely: Boston külvárosában egy átlagos kis ház szuterénje, melyben egy munkaasztalon megszámlálhatatlan mennyiségű lombik, kémcső és tégely sorakozik néhány félig telt műanyag flakon és egy üres whiskysüveg társaságában.
Jelen vannak: egy középkorú, erősen kopasz emberke, bizonyos Bill Morgan, családi állapotára nézve született agglegény, valamint a kutyája, egy fekete, rövidszőrű, Cézár névre hallgató tacskó.
Cselekmény: Mr. Morgan izgatottan lötyögtet az egyik lombikban valami tejfehér, híg állagú folyadékot, majd – látszólag hirtelen ötlettől vezérelve – melegíteni kezdi a vegyületet, s közben némi por alakú anyagot adagol hozzá. A művelet végeztével elégedett arckifejezést ölt.
Cézár viszont kevésbé nagy horderejű ügyön kísérletezik, egy igencsak elhasználódott szőnyeget próbál még viseltesebbé tenni némi rágcsálás alkalmazásával.
Még csak az első fejezetnél tartottam, amikor feljött hozzám egy barátom. és ha már itt volt, rögtön bele is olvasott kisregényem első oldalaiba, ám elismerő biztatás helyett szigorú kritikával illetett:
– Szóval egy tudós és az ő nagy találmánya. Nem valami eredeti téma, pubikám, olvastam már ilyesmit nevesebb szerzőtől is – motyogta unottan soraimat böngészve, de közreműködése nem merült ki ebben a rövid közleményben. Arról is tájékoztatott, szerinte hogyan kellett volna hatásosabban kezdenem a történetet:
– Stílszerűbb lett volna, ha a fickó éppen a kádban ülve vág elégedett arcot, hogy aztán onnan kiugorva „Heuréka” kiáltást hallathasson. Már csak azért is, mert ez a Morgan nyilvánvalóan kedveli az ókori klasszikusokat, legalábbis erre utal, hogy a kis tacskóját is – fölöttébb nagyképű módon – Cézárnak nevezte el.
Nos, ha már ilyen felesleges munkát csináltam magamnak barátom hozzászólásának ismertetésével, most tételesen cáfolnom kell az előbb idézetteket: először is Mr. Morgan nem tudós, még csak nem is feltaláló, hanem egy nem túl nagystílű szélhámos.
Másodszor: Mr. Morgant általános műveltségének kissé hiányos volta megakadályozza abban, hogy ismerjen egy bizonyos Arkhimédész nevű urat, következésképpen, ha fel is kiált a továbbiakban, az legfeljebb valami szaftos káromkodás lesz, nem pedig a „Heuréka!”.
Harmadszor: hősünk nem valami korszakalkotó vegyületet igyekszik összekotyvasztani, csupán hamisított kutyasampon előállításán fáradozik. (Ezt barátommal ellentétben a kedves olvasó bizonyára már réges rég kitalálta, hiszen tudja, hogy egy regény címének általában van némi köze a tartalomhoz.)
Végezetül pedig: Bill Morgan egyelőre csupán azért vág elégedett arcot, mert a műveletet sikerült befejeznie azelőtt, hogy a whisky átvette volna a hatalmat a szervezete fölött.
Egyébként is hiteltelen lett volna őt mindjárt a történet elején kádban ülve ábrázolnom, tudniillik hősünk nem az a fajta ember volt, aki kilószámra pazarolja a szappant. Mivel társaságba nem járt, a vízdíjat pedig módfelett drágállotta, leginkább akkor vett egy-egy frissítő zuhanyt, amikor az ital már hátrányosan befolyásolta zugvegyészeti tevékenységét. Ha úgy vesszük, a whisky tulajdonképpen nagyban hozzájárult alapvető testi higiéniájához.
Felmerülhet a kérdés a kedves olvasóban, hogy miért adja a fejét arra egy nem túl nagystílűnek aposztrofált szélhámos, hogy kutyasampont hamisítson. Nos, természetesen azért, mert a nevezett ebtisztálkodási cikk elég jó üzletnek bizonyul. Bill Morgannek valószínűleg akkor sem jutott volna eszébe mondjuk orosz kölnit, vagy bolgár mosóport gyártani, ha egyáltalán ismerte volna ezeket az Egyesült Államokban igen csekély mértékben népszerű fogyasztási cikkeket. Viszont kutyasampont házilag előállítani nem számít éppen utolsó befektetésnek Amerikában, ahol millió és millió ebtulajdonos hordja kis kedvencét rendszeresen kutyakozmetikába.