A ma délelőtti bevásárlásom során örömmel konstatáltam, hogy nyílt a környéken egy új zöldséges. Kíváncsian betértem a kis kosárkámmal. Csak egyetlen vásárló volt előttem, Savanyú Néni. Bár akkor még nem tudtam, hogy majdan így kell őt hívnom.
Amikor sorra kerültem, hat darab jó nagy fej hagymát rátettem a mérlegre. Az eladó asszonyka készségesen lemérte, majd letépett egy nejlonzacskót.
– Ne tessék zacskóba tenni, ellesznek ezek a hagymák itt a kosaramban, amíg hazaviszem őket, utána meg mennek úgyis a lábasba. Addig is óvjuk a környezetet – tettem hozzá, hogy tudatos vásárlói mivoltom kellőképpen kidomborodjon.
Ezen a ponton tűnt fel nekem először, hogy a periférikus látómezőmben szereplő Savanyú Néni immár nemcsak a cókmókja beszatyrozásával van elfoglalva, hanem rám bámul. De kevéssé érdekelt ez engem, sokkal inkább magára vonta a figyelmemet egy olyan láda, amelyben szomorkás paradicsomok és fonnyadásnak indult zöldpaprikák szerepeltek.
– Az az a szekció, ahol olyan zöldségek árválkodnak, akik eddig nem kellettek senkinek? – kérdeztem az eladót, szándékosan megszemélyesítve a termékeket. Az asszonyka mosolyogva bólintott. Én meg odaléptem a ládához, és lehajoltam:
– No gyertek, srácok, biztosíthatlak benneteket, hogy még ma együtt lesztek egy csodálatos pörköltben – mondtam nekik biztatólag, miközben a kosaramba pakoltam őket.
Szinte a tarkómon éreztem Savanyú Néni pillantásait, de még ekkor sem ez foglalkoztatott engem, hanem a hirtelen támadt riadalmam:
– Jaj, ugye ezek a szegény árvák darabra vannak, nem kilóra? – fordultam az eladóhoz. Az asszonyka ismét csak elmosolyodott:
– Magának odaadom húsz forintért darabját.
– Remek – bólintottam –, akkor üsse be a gépbe ezt a három paradicsomot meg a négy darab erős paprikát, akik immár nem pesszimisták, mert gazdára találtak, és most már tudják, hogy őket is szereti valaki ezen a világon.
Na, ezen a ponton találkozott először a tekintetem Savanyú Néniével. Tisztán ki lehetett olvasni a szeméből, hogy a következőt gondolja: „Ez a nagydarab baromarcú mi a fenét komédiázik itt? Ez valami közveszélyes hülye? Vagy tán meg akarja dönteni az eladót? Hát már egy zöldségesnél sem lehet biztonságban az ember ezektől a hippihuligánoktól?”
Időközben az eladó asszonyka kikalkulált számomra egy igencsak méltányos árat, úgyhogy örömmel fizettem, és kijelentettem, hogy jövök máskor is. Ebben a barátságos szellemben váltunk el, és én hazaindultam a pörköltalappal, még mindig a hátamon érezve Savanyú Néni döbbent és rosszalló pillantását.
Na de kit érdekelt? Én mosolyt csaltam az eladó asszonyka arcára, ő boldoggá tett engem az olcsó termékeivel, és közben kitűnően szórakoztunk. Ha pedig Savanyú Néni szintén pörköltet főz ma, akkor ő is tud spórolni, mert nem kell neki savanyúságot fogyasztani hozzá, elég lesz, ha egy tükör elé ül le táplálkozni, és közben mindvégig a saját arcát nézi.