Az idilli hangulatnak B. Tó Vendel vetett véget, aki rövid kopogás után szokás szerint bedugta a fejét az ajtón:
– Főnök, egy férfi keresi valami hirdetés ügyében – jelentette be enyhén remegő hangon. Mostanában nem tekintette jó jelnek, ha bárki is hirdetéssel kapcsolatban érdeklődött nála. Mivel az illető szemlátomást nem hozott magával dakszlit, és az sem volt feltételezhető róla, hogy a mackós testalkatú szobafestővel szeretne megismerkedni, a hangmérnök – Bárányné jobbegyenese után – arra az álláspontra helyezkedett: jobb az óvatosság.
– Várjon egy pillanatig, azonnal fogadom – válaszolt Sugár úr, aztán hozzáfogott, hogy kiterelje Viktóriát irodája másik ajtaján, amelyik a vezérlőhelyiség felé nyílt.
– Nem akarom, hogy bárki idegen meglásson itt – magyarázta. – A játék kezdete előtt majd találkozunk, és még egyszer pontosítunk mindent. No, isten áldjon, kedvesem! Innen már magadtól is kitalálsz – azzal becsukta az ajtót a révülten bazsalygó unokahúga mögött, és felkészült az újabb látogató fogadására.
Nagy várakozással tekintett a találkozás elé. Időtlen idők óta nem jelentkezett nála senki hirdetési szándékkal, s most elhatározta, hogy a legmesszebbmenő engedményre is hajlandó lesz, csak végre nyilvánítsa már ki valaki azon óhaját, hogy szeretné látni a saját reklámfilmjét a Kép Ernő által vezetett stúdióbeszélgetések szünetében. No persze azt sem zárta ki, hogy egy Báránynéhoz hasonló, potenciális játékos fogja átlépni irodája küszöbét. Mindenesetre úgy értékelte: vendége legyen akár hirdető, akár játékosjelölt, jól tette, hogy nem engedte összefutni a leendő Big Sisterrel.
Nos, a hangmérnök félelmei a látogató habitusával kapcsolatban teljesen alaptalanok voltak. Az általa egyszerűen csak férfiként aposztrofált illető első pillantásra is kifogástalan úriembernek mutatkozott. Kitűnő szabású öltönyt, hosszú, fekete kabátot és csokornyakkendőt viselt, a kezében pedig elegáns kalapot szorongatott. Enyhén meghajolva bemutatkozott, majd miután Sugár úr hellyel kínálta, hozzáfogott, hogy előadja, mi járatban van. Egymondatos önéletrajzzal indította a monológot:
– Négy évtizeden keresztül teljesítettem inasi szolgálatot gróf Körömházy Aurél mellett, pontosabban fogalmazva: negyven évvel ezelőtt mint cipőpucoló fiú álltam munkába a Körömházy családnál, s hosszú évekbe telt, mire fáradságos munkával felküzdöttem magam az inasi tisztségig. Gazdám azonban a múlt hónapban váratlanul elhalálozott, s eme rendkívül sajnálatos esemény következtében munka nélkül maradtam. Bizonyára nem kell ecsetelnem, uram, mennyire nehéz manapság egy magamfajta, ötvenes férfiúnak megfelelő munkát találnia. Külön súlyosbítja a helyzetemet, hogy ebben a modern korban az inasok és komornyikok iránti kereslet módfelett csekélynek mondható. Arra gondoltam, hogy elhelyezkedésemet megkönnyítendő, egy rövid, bemutatkozó hirdetéssel hívnám fel magamra a figyelmet.
Sugár Zoltán töprengő arccal közbevágott:
– Valamit nem egészen értek, kedves…
– Szólítson csak Archibaldnak, uram. Megboldogult gazdám is mindig így hívott.
– Nos, kedves Archibald, azután, hogy a gróf meghalt, miért kötöttek útilaput a maga talpára? A család többi tagja talán nem kedvelte önt?
– A család többi tagja Svájcban maradt, uram. A Körömházy família a második világháborút követően elhagyni kényszerült az országot, mert nem látták biztosítottnak az arisztokrácia jövőjét egy kommunista berendezkedésű államban. Svájcban találtak otthonra, s jómagam is a Zürich melletti kastélyban lehettem először a szolgálatukra, mint a személyzetnek a lábbelik higiéniájáért felelős tagja, ahogy az imént említettem.
– És ön hogyan került Svájcba, kedves Archibald?
– Szüleim a forradalom idején lépték át az országhatárt, uram. Azt hiszem, fölösleges részleteznem, milyen indíttatásból. Jómagam még karonülő gyermek voltam akkoriban. Csupán tizenegy évvel ezelőtt térhettem vissza a hazámba, amikor a gazdám a kárpótlás révén visszakaphatta az ősi Körömházy-kastélyt.
– Tehát mindössze az öreg gróf, és maga tértek vissza az ősi birtokra?
– Így történt, uram. Mindemellett legyen szabad megjegyeznem, hogy a gróf úr egyáltalán nem volt öregnek nevezhető. Betöltötte ugyan a hatvanharmadik életévét, de roppantul jó egészségnek örvendett, hála a mértékletes étrendnek és a rendszeres lovaglásnak. Ezért is fogalmaztam úgy az imént, hogy váratlannak volt tekinthető a halála. Már csak azért is, ha szabad némi személyes kitérőt tennem, mert a gazdám nem hagyott hátra végrendeletet, s ezáltal az én jövőmről sem történt megfelelő gondoskodás. Épp ez okból vagyok kénytelen hirdetést közzétenni, melyben felkínálom szolgálataimat egy arra érdemes család számára. Nem tagadom, elsősorban a nemrégiben beépült Mágnásrét lakóinak jelentkezésére számítok. És mivel ez a negyed is a XXV. kerülethez tartozik, arra az elhatározásra jutottam, hogy a helyi televíziókhoz fordulok segítségért. Bevallom őszintén, a tegnapi nap folyamán az Endre TV vezetőjét kerestem fel ez ügyben, de ő olyan összeget szándékozott elkérni tőlem egy húsz másodperces bemutatkozó reklámfilm elkészítése, illetve annak több alkalommal történő sugárzása címén, amit szerfölött méltánytalannak találtam. Ezért is vagyok most itt, uram, és kíváncsian várom az ön ajánlatát.
Sugár úr olyan lehetőséget csillantott fel az inas előtt, hogy szegénynek össze kellett szednie negyven éves szolgálata minden tapasztalatát, hogy ne látszódhasson az arcán a csontig ható döbbenet:
– Nézze, kedves Archibald, egészen bizonyos vagyok benne, hogy amit most kínálok önnek, az versenyképes lesz bármilyen más médium ajánlatával. Jól figyeljen rám: nem húsz másodperces, hanem több hétre szóló reklámidőt kínálok fel magának, mégpedig teljesen ingyen!
Azzal megosztotta vendégével a Sugár TV valóságshow-jával kapcsolatos publikus információkat. Tulajdonképpen ugyanazzal a lehetőséggel próbálta elbájolni Archibaldot, mint amilyennel az előző napon Báránynét kecsegtette. Azt a végkifejletet lebegtette meg előtte, hogy a Mágnásrét lakosai, amennyiben figyelemmel kísérik a Sugár TV valóságshow-ját – márpedig minden valószínűség szerint nagy számban lesznek ilyenek –, egyenesen meg fogják rohamozni a tévé székházát, hogy elsőként csaphassanak le Archibaldra, az inasok gyöngyére.
A derék férfiúnak ugyanolyan aggályai támadtak, mint pár nappal korábban Báránynénak:
– Rendkívül nagyra értékelem az ajánlatát, uram, de nem hinném, hogy módomban áll elfogadni. Az én erkölcseim nem teszik lehetővé, hogy például nagy nyilvánosság előtt szappanozzam be a hónaljamat, hogy egyéb testtájaimról ne is beszéljek – jelentette ki lemondó arckifejezéssel.
– Igazán nem akarom megbántani az önérzetében, kedves Archibald – simította végig a haját az igazgató –, de el kell hogy mondjam: valóságshow-nkban sokkal inkább csinos, fiatal lányok kerülnek majd képernyőre tisztálkodás közben, semmint középkorú úriemberek, hiszen a nézők nyilvánvalóan az előbbiekre kíváncsiak – azzal szemrebbenés nélkül előadta a mesét az igazi, békebeli családmodellről, a Sugár TV erkölcsiségéről, és minden egyéb olyan maszlagról, amellyel egyszer már Báránynét is sikerült megetetnie.
A siker ezúttal sem maradt el, sőt, ezúttal még teljesebb volt, hiszen a derék Archibalddal már a szerződést is alá tudta íratni.
Amikor az inasok gyöngye után becsukódott az ajtó, Sugár úr a telefonja után nyúlt:
– Merre flangál, Gyufaszál?… Valóban?… No, figyeljen csak ide! Tudomására szeretném hozni, hogy az ötvenes férfikorosztály ki van pipálva… Igen, épp most távozott az irodámból, egy aláírt szerződést hagyva maga után. Jobb lesz, ha igyekszik, Alig, mert jelenleg úgy áll a helyzet, hogy négy játékosunk van, és maga ebből a négyből csupán egyet szervezett be, de abban sem lehetünk biztosak, hogy az illető nem köti fel magát holnapig. Úgyhogy húzzon bele, és ne mondja nekem, hogy nem tud még hat nyomorultat összeszedni két hét alatt!