Március 16., 13 óra 40 perc
– Főnök, egy Viktória nevű hölgy keresi – dugta be a fejét az igazgatói iroda ajtaján B. Tó Vendel.
– Engedje be! – intett az igazgató, mire a hangmérnök bebocsátott a helyiségbe egy huszonöt év körüli, feltűnően rosszul öltözött nőszemélyt.
Sugár úr felpattant az íróasztala mögül, és udvariasan az unokahúga elé sietett. A lány részéről már korántsem volt tapasztalható efféle szívélyesség. Azzal a fajta jóindulattal tekintett nagybátyjára, amellyel az ember általában a levesestányérja szélén sétálgató legyet szemléli. Az igazgatót csöppet sem feszélyezte ez a hozzáállás, jól tudta ugyanis, hogy csupán másodpercei vannak hátra ennek a szerfölött negatív érzelemnek a végső kimúlás előtt.
– Köszönöm, hogy ilyen hamar eleget tettél a meghívásomnak, kedvesem. Foglalj helyet, és kapaszkodj meg jól a karfában, mert olyan híreim vannak számodra, amiknek a befogadási előkészületei feltétlenül indokolnak egyfajta stabil testtartást. És nagyon kérlek, töröld le az arcodról ezt az utálkozó kifejezést, ugyanis nem kizárt, hogy közlendőim hatására az a benyomásod fog kialakulni, hogy én vagyok a Mikulás… Megkínálhatlak egy itallal? Azt hiszem, arra is szükséged lesz.
– Konyakot – vakkantotta Viktória, egyelőre még mindig rosszat sejtve.
– Parancsolj, drágám, kedves egészségedre – szívélyeskedett tovább az igazgató, aztán megvárta, míg az unokahúga felhajtja a drága nedűt, mert mindenképpen el akarta kerülni, hogy valóságshow-jának leendő nyertese megfulladjon, mielőtt egyáltalán elindulhatna a játék. Azután viszont egy tömegben zúdította rá valamennyi lényeges információt:
– Megtaláltam azt a megoldást a nyaraló ügyében, amely mindkettőnk számára egyformán előnyös. És mielőtt bármiféle turpisság gyanúja kezdene mocorogni a csinos kis fejecskédben, előrebocsátom: nem szándékozom nekimenni egy évekig húzódó pereskedésnek, ahol az ügyvédeinken kívül senki emberfia nem járhat jól, ezért úgy döntöttem, hogy lemondok a nyaralóról, az teljes egészében a tiéd lesz. Jobban mondva a tied lehet, ha elfogadod az általam meghatározott feltételeket. Terveim szerint ugyanis a szóban forgó ingatlan lesz a helyszíne az elkövetkező hónapokban a Sugár TV valóságshow-jának. És hogy ebben az időszakban is élvezhesd a leendő tulajdonod nyújtotta kényelmet, bejuttatlak a show-ba, mint az egyik szereplőt… Jaj, bocsánat, rosszul fogalmaztam: nem csupán egyik szereplője leszel a játéknak, hanem a legfontosabb résztvevője, mi több, a végső győztese. Nyereményként pedig nem más, mint maga a nyaraló fog az öledbe hullani. Persze csak képletesen – tette hozzá magyarázatképpen, nehogy az unokahúga helytelen következtetésre jusson az épület állagát illetően. – Nagyon elsápadtál, drágaságom. Parancsolsz még egy pohárral?
Viktória vadul bólogatott. Meggyőződése szerint ahhoz, hogy képes legyen felfogni az elhangzottakat, paradox módon fel kell áldoznia agysejtjeinek újabb jelentékeny halmazát. Hiába jelezte a nagybátyja, hogy csupán képletesen értendő a mondanivalója, egyelőre úgy érezte magát, mintha egyáltalán nem képletesen hullott volna az ölébe a húszmilliós ingatlan. Pontosan az volt a benyomása, hogy az előbbi pillanatokban a fejére omlott egy terebélyes épület.
– Nos hát, ezért említettem az imént a Mikulást – folytatta mosolyogva Sugár úr. – Szerénységem tiltotta, hogy a jó tündér esetével példálózzak, pedig akár azt is megtehettem volna. Hiszen egész életedben semmi mást nem kértél tőlem, mint azt, hogy mondjak le a nyaraló tulajdonjogáról a javadra, illetve, hogy juttassalak képernyőhöz. Hát tessék, most mindkét kívánságod teljesül… No persze, ennek azért ára van – fordította komolyra a szót. – Nagyon fontos feladataid lesznek a nyaralóban. Te leszel a mi beépített emberünk, az előretolt helyőrségünk magányos harcosa, egyszóval a Sugár TV meghosszabbított jobb keze. Te leszel a Big Sister, aki mindent lát, mindenről tud, és bármi a hatalmában áll, amivel a szereplőket, és ezáltal a játék menetét befolyásolhatja. Ezt pedig úgy fogjuk elérni, hogy egy vak ember szerepében fogunk beküldeni a nyaralóba.
– Vak leszek?
– Úgy van, vak leszel – erősítette meg Sugár úr, majd megnyugtatásképpen hozzátette, hogy nem áll szándékában kiszúrni az unokahúga szemét, mert Viktória időközben olyan arckifejezést öltött, mint akiben komolyan felmerült ez az eshetőség. – Ál-vak leszel. Hogy úgy mondjam: valótlan világtalan. Egy vak lány szerepét fogod eljátszani a nézőközönség és a lakótársaid számára.
Viktória úgy érezte, szédül a feje, s ezt már csak azért is furcsállta, mert biztos volt benne, hogy a konyak harcra éhes molekulái még semmiképp sem érhettek el az agyáig. Aztán rájött, hogy az okozza a galibát, miszerint a látásról, mint észlelési folyamatról az imént ellentétes értelmű információkat kapott.
– Mintha azt mondtad volna az előbb, Zoli bácsi, hogy én leszek a Big Sister, aki mindent lát.
– Nagyon kérlek, ne bácsizz engem – fejezte ki óhaját álságosan finnyáskodva Sugár Zoltán, pedig az sem tölthette volna el nagyobb elégedettséggel, ha az unokahúga mindjárt igen tisztelt igazgató úrnak szólítja. Annak a jelét vélte felfedezni ebben – mellesleg igen helyesen –, hogy Viktória lelkiállapotában már nyoma sincs az ellenséges érzelmeknek, s azok helyét az együttműködési hajlam, a lojalitás, sőt, a feltétel nélküli behódolás vette át egy olyan rokonnal szemben, aki az imént dobta meg őt egy húszmilliót érő ingatlannal.
Maga is felhajtott egy pohárkával, aztán nekidurálta magát, hogy kimerítő részletességgel elmagyarázza unokahúgának a Big Sister, avagy a Valótlan Világtalan fedőnevet viselő titkos projekt elemeit. Ennek végeztével szükségesnek látta, hogy a legfontosabb tudnivalókat újból leszögezze:
– Ne feledd, kedvesem, mindabból, amit most elmondtam, egyetlen szó sem szivároghat ki. Senkinek az égvilágon nem beszélhetsz róla. Ha bárki megsejt valamit, mi búcsút mondhatunk a műsornak, te pedig nyomban elesel a nagyapó húszmilliós örökségétől, mert arra bizony a végrehajtók ráteszik a kezüket azon minutumban. A szívünket pedig majdan hála és öröm töltheti el azon fejlemény fölött, hogy a bíróság az ítélethozatalnál hajlandónak mutatkozik figyelembe venni büntetlen előéletünket. Úgyhogy vedd olybá, hogy mi ettől a perctől nem vagyunk rokonok. Soha nem is láttuk egymást, pláne, hogy egyikünk ráadásul még vak is. Ezentúl csak telefonon érintkezünk, azt is csak a legszükségesebb esetben. És természetesen egy időre a nevedet is el kell felejtened, hiszen nem szerepelhetsz Viktóriaként a műsorban.
– Miért nem? – csuklott nagyot a név tulajdonosa.
– Először is ez a név győztest jelent. Fölösleges megindokolnom, mennyire szükségtelen bárkiben is azt az érzetet keltenünk, hogy itt előre le van játszva minden. És persze az olyan emberek kombinációs képességeit sem feltétlenül muszáj próbára tennünk, akik tudnak róla, hogy nekem van egy Viktória nevű unokahúgom. Úgyhogy légy szíves, válassz magadnak egy olyan keresztnevet, amit biztosan meg tudsz jegyezni, és ha azon szólítanak, nem fogsz úgy tenni, mintha nemcsak vak, hanem süket is volnál.
– Eszmeralda! – rikoltott rövid gondolkodás után a leendő Big Sister.
– Mondd csak, drágám – lapozgatott a memóriájában Sugár úr –, az említett hölgy egész véletlenül nem volt vak?
– De igen. Ám később visszanyerte a látását.
– Akkor ezt talán ne erőltessük.
– Samantha! – állt elő az újabb variációval Viktória, majd rögvest korrigált: – Nem is! Pamela!
Az igazgató megkísérelte úgy megzabolázni az arcizmait, hogy a mimikája semmi esetre se árulja el, mennyire felbőszítik unokahúga javaslatai. Úgy döntött, átveszi az irányítást, mielőtt a rögtönzött keresztelő olyan nosztalgikus összejövetellé fajulna, amelynek egyetlen célja az elmúlt évek valamennyi jelentősebb, nőnemű szappanopera-hősének leltárszerű felsorolása. Eszébe jutott az Alig Győző kövér menyasszonya kapcsán folytatott eszmecsere, s ettől az ihlettől vezérelve megkérdezte:
– Mondd csak, drágaságom, melyik a kedvenc virágod?
– A rózsa.
– Akkor ez lesz a neved – csapott le villámgyorsan, hogy visszatérhessenek valahára a fontosabb kérdések megbeszéléséhez. – Most pedig hadd tudatosítsam benned, hogy a feladatod egyáltalán nem lesz olyan egyszerű, amilyennek első hallásra tűnik. Elég egyetlen egyszer hibáznod, azon nyomban lelepleződsz a játékostársaid előtt. Egy rossz mozdulat, egy elszólás, és máris kész a baj, utána pedig már késő lesz magyarázkodnod. Például nem mustrálhatod kedvedre az előtted fesztelenül mosakodó fiatalemberek ágyékát és ülepét, akik magától értetődően semmiféle szégyenérzetet nem fognak tanúsítani a jelenlétedben, azt hívén, hogy vak vagy. Nem rohanhatsz nyílegyenesen a toalettre, ha rádjön a hasmenés, bármi is legyen a következménye. Legfeljebb úgy, ha két padlóvázát meg egy komplett teáskészletet rommá törsz útközben. Nem hajolhatsz el, ha a fejed irányába repül egy díszpárna, mert a lakótársaid azonnal gyanút fognak.
– És ha nem egy díszpárna, hanem egy konyhakés repül a fejem irányába? – érdeklődött aggodalmasan Viktória.
– Az más, akkor természetesen elhajolhatsz – engedélyezte humánusan az igazgató. – De nem hiszem, hogy ilyesmitől kellene tartanod. Nem a cirkuszban meg a börtönben toborozzuk a játékostársaidat.
A leendő Big Sister önfeledt vihogásban tört ki. No persze nem az afölött érzett megkönnyebbülés ihlette ezt a kacajt, hogy a Sugár TV láthatóan nem szándékozott elvitatni az élethez és az önvédelemhez való jogát. Amiatt vidámkodott, mert a konyak egyetlen gyors rohammal bevette az agyának azt a szegmensét, amely a kedélyállapotáért volt felelős, elméjének maradék része pedig épp végzett annak a ténynek a feldolgozásával, miszerint a közeljövőben egy húszmilliós ingatlan boldog tulajdonosa lesz.