Március 12., 16 óra 00 perc
Helyszín: egy terézvárosi bérház harmadik emeleti lakása
Végső Bulcsú délután négykor arra ébredt, hogy életben van, és ez a tény mélységesen elkeserítette. Előző esti vacsoráját ugyanis egy szakajtónyi gyógyszer képezte, s abból a célból fogyasztotta el a teljes házi patikáját, hogy ezáltal átaludhassa magát a másvilágra.
Noha amikor kinyitotta a szemét, mindenféle színes karikákat és fényes csillagokat látott maga előtt, s ez átmenetileg nagy reményekre jogosította, ám amint tesztelésnek vetette alá földi porhüvelyét, azt kellett megállapítania, hogy sajnos mégsem a remény hal meg utoljára.
Először is megkísérelt egy mély lélegzetet venni, s ez a művelet sajnálatos módon semminemű akadályba nem ütközött a belső szervei részéről. A további próbálkozások során pedig bánatosan kellett tapasztalnia, hogy mozog minden tagja, egyenletesen ver a szíve, s mindez csak onnan származhatott, hogy él. A feje ugyan szerfölött hasogatott, de még ez a körülmény is azt látszott alátámasztani, hogy nem sikerült átköltöznie a másvilágra.
A következő pillanatban az a benyomása támadt, hogy egy keresztes hadsereg tagjai, útban a Szentföldre úgy döntöttek: egy kissé megpihennek az ő bejárati ajtaja előtt, s a lovagok épp most dobálják szét páncéljaikat a lépcsőházban. Aztán rájött, hogy az ajtócsengő berregése visszhangzik ilyen elviselhetetlenül a fejében. Pokolbéli kínok árán odavergődött az ajtóhoz, és megérdeklődte, ki az.
– Ne aggódj, nem díjbeszedő. Alig Győző vagyok, az alsó szomszédod – hangzott a megnyugtató válasz.
A részletekbe menő bemutatkozásra feltétlenül szükség volt, Végső Bulcsú ugyanis már időtlen idők óta nem volt hajlandó olyan illetők számára ajtót nyitni, akiktől az volt várható, hogy eme vendégszerető aktus után nyomban pénzt fognak tőle követelni. Alig Győző viszont azon kevés szomszédainak egyike volt, akinek egyetlen fillérrel sem tartozott, így hát nyugodt szívvel engedte be szerény hajlékába.
– Érdekes – nézett körül a Sugár TV mindenese. – Én mindig úgy képzeltem el a lakásodat, mint ahol különféle akasztófák és nyaktilók sorakoznak egymás mellett pedáns rendben… Mostanában nem próbálkoztál semmi ilyesmivel?
– Az este bevettem két marék gyógyszert, de csak a fejem fájdult meg tőlük – vallotta be a szégyenteljes kudarc fölött keseregve Bulcsú. – Biztos lejárt a szavatosságuk, vagy pedig kioltották egymás hatását. Mással nem tudom magyarázni a dolgot.
– No, akkor éppen a legjobbkor érkeztem. Jó hírem van a számodra, öregem. Biztos vagyok benne, hogy láttál már olyan tévéműsort, amit valóságshow-nak neveznek…
– Biztos lehetsz benne, hogy nem láttam – cáfolta mélabúsan Bulcsú. – Már majdnem egy éve kikapcsolta a tévémet a kábeltársaság.
– Na mindegy – legyintett Győző, és néhány mondatban összefoglalta szomszédja számára a legfontosabb tudnivalókat, aztán megtudakolta: – Hajlandó lennél részt venni a show-ban, mint játékos?
– Nekem aztán tökmindegy, hol vagyok – húzta fel a vállát fásultan Bulcsú.
– Remek! Tudtam, hogy azonnal rá fogsz harapni a lehetőségre! – lelkendezett az STV mindenese, majd figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját: – Aztán nekem nehogy öngyilkos legyél, mielőtt elkezdődik a show!… Na, fel a fejjel, haver! Holnap elviszlek, bemutatlak a főnökömnek, addig légy szíves, bírd ki élve. Tüntesd el magad mellől az összes konyhakést, kötelet, spárgát, és könyörgöm, ne nyúlj bele a konnektorba sem!
– Ma jönnek az Elektromos Művektől, kikötik az áramot – tájékoztatta szomszédját egykedvűen Bulcsú.
– Pompás! – rikoltotta Győző. – Hát akkor minden jót, öregem! Reggel kilenckor érted jövök!