Március 17., 15 óra 17 perc
Kukk Olivérnek, a Kukk-Lux-Klán Kft tulajdonosának nem voltak különösebb illúziói, amikor a Sugár TV székhelye felé autózott. Bár a sógora egész délelőtt izgatott hangú telefonhívásokkal zaklatta, valami fantasztikus nagy üzletről áradozva, Kukk úr nem hagyta magát elbájolni. Naprakész ismeretekkel rendelkezett a kábelcsatorna anyagi helyzetét illetően, feltételezései között így az állt az első helyen, hogy Zoltán minden bizonnyal cége megmaradt ingóságait kívánja eladni a számára.
Amikor megérkezett, és kiszállt az autójából, vizslató szemmel végigmustrálta az STV-nek otthont adó épületet. Nem volt túlságosan bizalomgerjesztő ingatlan. Réges régen épült, amikor Endreváros még Endrefalva volt, és lakói nem is gondolták, hogy községük valaha is összenőhet a fővárossal, annak XXV. kerületét alkotva. A település eme kishitű polgárai akkoriban mint mozit keresték fel az épületet, s jószerivel ez a filmszínház volt az egyetlen, ami a község lakosságának szórakoztatását szolgálta. Kukk Olivér éppenséggel tudott volna mit kezdeni az épülettel, amennyiben az eladó kellően méltányos vételárat javasol, de az volt a gyanúja, hogy az ingatlant bizonyára jelentős összegű jelzálog terheli, s ennek okán pillanatnyilag elidegeníthetetlen. Maradtak tehát az ingóságok.
– No halljam, mit akarsz rámsózni, Zolikám? Vegyem meg a készülékparkodat kilóra? – érdeklődött kedélyesen, amikor benyitott sógora irodájába.
Sugár Zoltán elnéző mosollyal fogadta Kukk úr feltételezését. Biztos volt benne, hogy mihelyt előadja a Big Sister, avagy a Valótlan Világtalan fedőnevű titkos projekt részleteit, lehervad majd az önelégült vigyor vendége arcáról. Nos, várakozásában nem is kellett csalódnia. Kukk Olivér egyik döbbenetből a másikba esett, leginkább a lánya szerepvállalása volt az, ami elképesztette.
– Mikor tárgyaltál Viktóriával? – kérdezte összeráncolt homlokkal.
– Tegnap.
– Nocsak – ingatta a fejét Kukk úr. – A lányom Pesten jár, és hozzám még csak be sem köszön?
– Büszke vagyok az unokahúgomra – düllesztette ki a mellét Sugár úr. – Megígértettem vele, hogy senki élő embernek nem beszél a projektről, és ezek szerint megértette, milyen fontos része ez a tervünknek, hisz lám, a saját édesapját sem avatta be a dologba – nyugtázta elégedetten. – Miért is tett volna ilyet? Elvégre neki fogalma sincs arról, hogy éppen veled szeretnék megállapodni a technikai kivitelezést illetően – azzal előkapott a fiókjából egy paksamétát, és átnyújtotta a sógorának: – Nekem viszont szándékomban áll, hogy ismertessem előtted a részleteket, úgyhogy arra kérlek, olvasd át figyelmesen ezt a szerződést.
Ez utóbbi felszólítás teljesen fölösleges volt. Kukk Olivér akkor is mindig nagy odafigyeléssel olvasott át szerződéseket, ha erre nem kérték fel külön. Ezúttal is kerek harminc percet szánt a kontraktus szövegének tanulmányozására, és további húszat sógora magyarázatára, amely olyan részletekre világított rá, amelyek értelemszerűen nem szerepelhettek az írásos anyagban.
– És Viktória habozás nélkül rábólintott erre a hétpróbás gazemberségre? – csóválgatta a fejét álságos vigyorral Kukk úr.
– Naná! Apja lánya! – mutatott rá az igazgató, nem kevésbé visszataszító vigyorral az arcán. Ám ez a barátságosnak aligha nevezhető kifejezés nyomban leolvadt az ábrázatáról, hogy átadja a helyét a döbbenetnek, amikor meghallotta sógora bejelentését:
– Nyomban aláírom a szerződést, amint belevesszük, hogy a nyereség harminc százaléka a Kukk-Lux-Klán Kft-t illeti.
Sugár úr a fülébe dugta a mutatóujját, és vadul rázogatni kezdte:
– Hiába, mégiscsak öregszik az ember – jegyezte meg kedélyesen. – Meg mernék rá esküdni, hogy azt mondtad: igényt tartasz a nyereség harminc százalékára. Valami gond lesz a hallásommal…
– Ne játszd meg magad, Zolikám! – tanácsolta a sógora. – Én kitűnően artikuláltam, te pedig tökéletesen értetted, amit mondtam. Az a harminc százalék igazán jutányosnak mondható, mert azt azért mégsem kívánhatod, hogy úgy mentsem meg a tévétársaságodat, hogy közben veszteséget termelek a saját cégem számára.
– Idefigyelj, Olivér! Nagyon jól tudom, hogy ha az általam felkínált reklámidő nyomán csak két mágnásréti villatulajdonos veszi igénybe a térfigyelő biztonsági szolgáltatásodat, hosszú távon már pusztán ezzel is megtérül a befektetésed. Egyébként sem értem: egyáltalán miféle veszteségekről beszélsz? Garantálom, hogy egyik játékosom sem fogja megenni a kameráidat vacsorára. Amikor vége a show-nak, szépen leszerelitek, és elviszitek őket.
– Zolikám, ne tetesd magad hülyének! A telepítés, a beszerelés, a rezsiköltségek, az embereim…
– Olikám, inkább te ne nézz engem hülyének! Megdobom a lányodat egy húszmilliós ingatlannal, felajánlok neked egy örökkévalóságnyi reklámidőt, és akkor te mindenféle rezsiköltségekkel jössz? Hát mit adjak még? Fizessem az embereid HÉV-jegyét, amivel kibumliznak Tétényvölgybe?
– Fölösleges. Az embereimet saját mikrobuszokkal szállítom majd, feltéve, ha megkapom a nyereség harminc százalékát… Vagy tudod mit? Legyen huszonöt. De ez az utolsó ajánlatom. Ha ennél kisebb számot mondasz, azt kell hinnem, hogy hülyére akarsz venni.
– Tisztázzunk valamit! – indítványozta Sugár úr. – Ez itt két komoly üzletember megbeszélése, vagy pedig szellemileg hátrányos helyzetű óvodásoké, akiknek az az egyetlen vitatémájuk, hogy melyikük a hülyébb?
– Magam is úgy gondolom, hogy fölösleges elmegyógyászati konferenciát rendeznünk – bólogatott a sógora –, hiszen egyikünknek sincs hozzá megfelelő végzettsége. Épp ezért maradjunk inkább az üzletnél, mert a jelenlévők egyike valóban komoly üzletember, arra mérget vehetsz. Úgyhogy térjünk vissza sürgősen a számok és a százalékok világába.
– Mondd, Olivér, te csak számokban meg százalékokban tudsz gondolkodni? Hát a családi összetartás az smafu? A rokoni szolidaritás az neked semmi?
– Még van képed a családi összetartást megemlíteni? – fakadt ki Kukk úr. – Már a kezdet kezdetén ellenezted a kapcsolatomat a nővéreddel! Ha rajtad múlik, sohasem vehettem volna feleségül! El tudom képzelni, micsoda örömtáncot lejthettél, amikor értesültél róla, hogy különköltözünk!
Az igazgató rádöbbent, hogy öngólt lőtt, de nem sokat sajnálkozott a dolgon, inkább megpróbált mihamarabb kiegyenlíteni:
– Nézzük más megvilágításból a családi kapcsolatokat – javasolta higgadtan. – Ha a lányod megtudja, hogy a saját apja az, aki miatt nem hullhat az ölébe a nyaraló, egész biztosan feltesz majd neked néhány kellemetlen kérdést. Gondolj csak bele: már most is elég keveset találkozol Viktóriával. Mi lesz azután, ha elmeséled neki: „tudod, kicsim, azért fosztottalak meg egy nagy értékű ingatlantól, mert ragaszkodtam egy kétes egzisztenciájú televízió kétes kimenetelű produkciója által várt haszon egynegyed részéhez”? Talán feléd sem néz soha ebben az életben!
Tökéletes patthelyzet állt elő. Egyik fél sem szándékozott jottányit sem engedni az álláspontjából. Nagyon úgy festett, hogy valamilyen külső behatás nélkül sohasem jöhet létre kompromisszum a két üzletember között. A külső behatás azonban szerencsére nem sokat váratott magára.
Rövid kopogás után Alig Győző nyitott be a helyiségbe. No nem ő volt az, akinek a látványa jelentékeny hatással bírt a tárgyaló felekre, sokkal inkább az a szőke lány, aki számára kitárta az ajtót. Az ifjú hölgy ugyanis olyan szembeötlő kebelméretekkel rendelkezett, hogy kérdéses volt, oldalvást egyáltalán be tudna-e hatolni minden kényelmetlenség nélkül az irodába. A hagyományos módon viszont gond nélkül sikerült kiviteleznie a manővert, a problémái már odabenn adódtak:
– Jujj, Győzőke, csukja be gyorsan az ajtót, mert huzatot kap a fülem! – csipogta riadtan, miközben két tenyerét a fülére tapasztotta, s ettől a mozdulattól sokat sejtető ringásnak indultak a keblei a kötött pulóver alatt.
– Kisasszony, hadd ismertessem meg önt produkciónk két legfontosabb emberével – tüsténkedett a mindenes, miután elhárította a huzat rémisztő eshetőségét. – Uraim, ez a bájos ifjú hölgy itt Csecs Emőke, valóságshow-nk legújabb játékosjelöltje.
Mivel a Klán-vezér állt közelebb a kebelcsodához, ő kezdte a sort:
– Ku-ku-kuu-ukk Olivér – dadogta zavarodottan.
Csecs Emőke ebből a bemutatkozásból nehezen tudta volna kibogozni az ellenszenves pasas vezetéknevét, de ezt meg sem kísérelte, mert az volt a meggyőződése, hogy a férfi valami furcsa humorérzéktől vezérelve a baromfiudvar egyik közismert szereplőjét szándékozik utánozni. Figyelmét inkább az kötötte le, hogy egy húsos pracli indult meg az ő keze felé, és rémülten hárította el ezt az udvariatlan gesztust.
– Ne haragudjon, de én nem szoktam kezet fogni senkivel. Tudja, a bacilusok miatt – magyarázta ijedten.
Kukk úr nem sokat búsongott a történtek felett. A hölgyikének úgysem a kacsója volt az a testrésze, amit leginkább meg szeretett volna érinteni. Úgy vélte, ha már semmit a kéznek, akkor viszont mindent a szemnek, s azzal a tekintetét ismét Emőke kebleire függesztette.
– Jómagam pedig Sugár Zoltán vagyok, Endreváros első számú tévétársaságának első számú vezetője – mutatkozott be fellengzősen az igazgató. – Csókolom a kezét – tette hozzá, aztán megnyugtatásképpen közölte, hogy természetesen csupán jelképesen értette a dolgot, látván, hogy a kebelcsoda rémülten a háta mögé rejti kacsóit. – Foglaljon helyet, kisasszony!
Csecs Emőke leterített egy zsebkendőt az egyik székre, majd kényelembe helyezvén magát kíváncsian járatta körbe a tekintetét a helyiségen.
– Nahát, micsoda fura reklámfilm! – kiáltott fel vékonyka hangján, miközben elkerekedő szemmel bámulta Sugár úr számítógépét, amelyen egy képernyővédő program futott éppen, mindenféle színes geometriai ábrákat rajzolva a monitorra. – Ez mit reklámoz tulajdonképpen?
Az igazgató hozzáfogott, hogy rövid tájékoztatást nyújtson vendégének a képernyővédő programok és a reklámfilmek közötti leglényegesebb különbségekről. Ezenközben Kukk Olivér agyában szédítő perspektíva vázolódott föl. Amennyiben elfogadja Zoltán ajánlatát, akkor ezt a kebelcsodát az elkövetkező hónapokban bármikor láthatja, amikor csak akarja! És nem ám vastag kötött pulcsikba, meg más efféle haszontalanságokba becsomagolva, hanem a maga pőre valóságában!
Érezte, hogy kövér izzadságcseppek ülnek ki a homlokára, és megpróbálta úgy letörölni az arcát a zsebkendőjével, hogy közben egy pillanatra se takarja el maga elől a pompázatos látványt.
Kukk úrról senki sem állíthatta, hogy túlságosan mély érzelmi kötelék fűzte volna a sógorához. Világéletében leginkább a pénz volt az, amellyel bensőséges viszonyt ápolt. Azonban még a pénznél is jobban rajongott a női keblekért. Egyszerűen a bolondja volt a szép női kebelnek. És most, hogy két ilyen gyönyörűséges példány bűvkörébe került, nem tudott ellenállni a kísértésnek. Szinte önkívületi állapottól vezérelve óvatosan fölemelte a szerződést képező iratköteget, amelyet ez idáig az ölében nyugtatott, az asztal szélére helyezte, és az utolsó oldalon szereplő kipontozott részre odafirkantotta a nevét.
Sugár úr a szeme sarkából elégedetten figyelte az íróasztala bal szélénél kibontakozó fejleményeket. Amikor megtörtént az aláírás, anélkül, hogy egy pillanatra is megszakította volna monológját, vagy levette volna a szemét beszélgetőpartneréről, elhúzta a sógora elől a szerződést, és becsúsztatta az íróasztala fiókjába. Még a kulcsot is ráfordította, jelezvén: az üzlet megköttetett, fellebbezésnek, visszatáncolásnak, reklamációnak helye nincs. Közben úgy értékelte, hogy a számítógépes képernyővédő programok rejtélyeiről ideje áttérni a jóval lényegesebb kérdésekre:
– Nos hát, kedves Emőke, bizonyára hallott már arról a fajta műsorról, amit a szakma és a népnyelv egyaránt úgy nevez: valóságshow…
Azzal hozzáfogott, hogy elmagyarázza a hidrogénszőke lánynak aláírandó szerződésük mibenlétét, miközben Alig Győző kikísérte a Klán-vezért az irodából, jobban mondva inkább kivezette a karjánál fogva, mégpedig balesetvédelmi okokból, tekintettel arra, hogy Kukk úr egy pillanatra sem volt hajlandó levenni a szemét Csecs Emőke lökhárítóiról.