Március 17., 17 óra 58 perc
Helyszín: az STV igazgatói irodájának előtere
– Gratulálok, Győzőkém! Ez a Csecs Emőke remek fogás volt – áradozott mosolyogva Sugár úr, miután aláíratta a szerződést a kebelcsodával. – Néha már egészen a határához érek, hogy felülvizsgáljam a maga képességeiről alkotott véleményemet.
(Ez azon visszafogott igazgatói dicséretek egyike volt, amelyek nélkül a derék mindenes már hónapok óta nem tartozott volna az STV kötelékébe.)
– Honnan ismer maga egyáltalán ilyen bombajó csajokat, Gyufaszál?
– A háziorvosom rendelőjében találkoztunk reggel, amit egyébként a gyomorfekélyre utaló tüneteim miatt kerestem fel – jegyezte meg Győző nem minden célzatosság nélkül, de mivel főnöke bármiféle részvét felmutatása nélkül fogadta a bejelentést, unott hangon folytatta: – A csajszit nem vette fel a körzetébe a doki, mert valami gond volt a tébékártyájával. Azt súgta a szimatom, hogy talán alkalmas lenne játékosnak, úgyhogy felajánlottam neki a segítségemet. Felkerestük a Társadalombiztosítási Igazgatóságot, de ott meg kiderült, hogy a csajt átverte a főnöke, mert évek óta bejelentés nélkül alkalmazta, és a tébét sem fizette utána. Na, ettől szegénykém nagyon kiakadt, mert…
– És mivel tudta rávenni, hogy hajlandó legyen beköltözni a Nyaralóba? – vágott közbe az igazgató.
– Úgy vettem észre, hogy eléggé hipochonder típus – magyarázta a mindenes. – Teljesen bepánikolt attól, hogy most mi lesz vele, ha hirtelen valami betegség támadja meg, és neki se biztosítása, se pénze, hogy kezeltesse magát, és nincs egyetlen ismerőse sem Pesten, aki segíteni tudna rajta. Vissza akart menni a főnökéhez, hogy kiborítsa a bilit, de lebeszéltem róla. Sikerült nagy nehezen megértetnem vele, hogy úgyis ő húzná a rövidebbet. Aztán elmeséltem neki, hogy lesz ez a játék, ahol ingyenes ellátást kaphat, és mindvégig orvosi felügyelet alatt fog állni. Azt hiszem, minden érvem közül ez hatott rá a leginkább.
– Valóban – révedt a közelmúltba az igazgató. – Most, hogy mondja, a hölgyike a szerződés valamennyi pontja közül ezt firtatta a legintenzívebben… Mindenesetre szép munka volt – veregette meg beosztottja vállát.
(Ez az a fajta elismerés volt, amelynek forintra váltása esetén a derék mindenes már hónapok óta nagyságrendekkel lelkesebben vett volna részt az STV életre lehelésében.)
– Győzőkém, ha már eszembe juttatta – nyúlt a zsebébe Sugár úr, aztán előhalászott egy papírcetlit: – Felírtam magának két nevet, dr. Ék Á. Géza és Nemcsók Kamilla. A doktor úr belgyógyász, de már nem emlékszem, melyik kórházban dolgozik. Viszont, mivel neki is van Tétényvölgyben egy kis ingatlanja, nyaranta titkos magánpraxist üzemeltet az üdülőövezetben, és jó pénzért gyógyítja a német turistákat. Ideális lenne, ha sikerülne megnyerni a Nyaraló háziorvosának. Ha őt esetleg nem sikerülne felkutatnia, induljon el a Nemcsók Kamilla féle vonalon. A hölgy a doktor úr felesége, és mellesleg az asszisztense. Nyomozza ki, melyik kórházban dolgoznak mostanában, és egyeztessen időpontot velük a számomra!
Március 18., 10 óra 28 perc
Szipor Kázmér, a Sugár TV gegmenje és reklámszakembere ezen a délelőttön úgy érezte, régóta nem ért meg ilyen szép napot a munkahelyén. Hogy megérthessük jelenlegi örömét, ahhoz meg kell ismernünk korábbi lelkiállapotát. Szipor Kázmérnak hosszú hetek óta semmi dolga nem akadt az STV-ben.
Ezen nincs is mit csodálni, hiszen miféle munkája lehetne egy gegmennek és reklámszakembernek abban a médiumban, ahol érdektelen stúdióbeszélgetések képezik a műsor gerincét, és ahol a hirdetési tevékenység csupán a képújságra korlátozódik? Prohászkáné és a mackós testalkatú szobafestő, ha egyáltalán tudtak volna a gegmen létezéséről, akkor sem valószínű, hogy igénybe vették volna a szolgálatait hirdetésük megszövegezésénél. Arra pedig semmi esély nem mutatkozott, hogy egy nagyobb vállalkozás vagy termék számára kelljen jól csengő szlogeneket, frappáns rigmusokat alkotni.
Így aztán, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból és egyúttal elfoglalja magát valamivel, Szipor Kázmér egy elbeszélő költemény megírásába fogott, amelyet hozzávetőleg negyven versszak hosszúságúra tervezett. A nagylélegzetű mű a Sugár TV kollektíváját szándékozott bemutatni, gazdagon merítve az ironikus élcelődés és a gyilkos humorú paródia eszköztárából. A költemény idáig elkészült részeiben több olyan kolléga alakja is megörökíttetett, akik azóta már nem tartoztak a tévétársaság kötelékébe.
A gegmen a mai napon ahhoz a versszakhoz ért, amelyben saját magát óhajtotta kifigurázni, s elkeseredve gondolt arra az eshetőségre, hogy talán nincs messze az az idő, amikor ő is az elbocsátás sorsára jut. Épp csak végigfutott az agyán ez a gondolat, amikor Sugár Zoltán nyitott be a szobájába.
– Kázmér, válthatnék magával egy pár szót bizalmasan? – kérdezte az igazgató, mire a reklámszakember remegve pillantott körbe a helyiségen, megkísérelvén számba venni, vajon hány kartondobozba fognak beleférni a személyes tárgyai. A főnöke azonban az orra alá dugott egy mobiltelefont, és arra szólította fel, hogy a tekintetét fókuszálja inkább a készülék kijelzőjére. Amikor ezt megtette, néhány pikírt hangvételű üzenetet olvashatott el, amelyek minden valószínűség szerint a konkurenciától származtak.
– Ha netán megfordulna a széljárás Endrevárosban – vetette fel Sugár úr –, és újra mi lennénk nyeregben, képes lenne-e hasonlóan tömör és gúnyos válaszüzenetek megírására, amelyek rímbe foglalnák Örv Endre nevét?
– Természetesen, főnök úr! – bólogatott hevesen a gegmen.
– Remek! Akkor lásson is hozzá! Lehetséges, hogy hamarosan szükségem lesz a versikékre.
Amikor becsukódott az ajtó az igazgató mögött, Szipor Kázmér megkönnyebbülve, sőt, boldogan sóhajtott fel:
– Édes istenem, végre valami munka!