Péntek délben a belvárosban összefutottam Gronyárral. Reméltem, hogy velem jön majd ügyintézni a Városházára, ahol bürokratikus kötelezettségemnek kellett eleget tennem. Az ember szívesen veszi, ha nem kell egyedül megjelennie olyan helyszíneken, ahol kizárólag a digitális sorszámkijelző pittyegése bír változatosságot csempészni a várakozás monoton perceibe. Csakhogy a fontos ügyintézkedés egyelőre késedelmet szenvedett, mert a barátom kijelentette, hogy ő márpedig éhes.
Kerestünk hát egy ételkimérést, ahol a cimborám beszerzett két adag kaját. (Nem, nem nekem szánta a másikat. Meg sem kérdezte, hogy ennék-e valamit. Ha ő egyszer éhes, akkor nagyon éhes.) Letelepedtünk a főtéren, egy olyan helyen, ahol félkör alakban rendezték el a padokat. Élveztük a kora őszi szelíd napsugarakat, Gronyár pedig az étkezést is, mint ahogy az első pakk kibontása után csakhamar kiderült.
– Ehetnél egy kicsit gyorsabban – jegyeztem meg kisvártatva. – A Városházán is péntek van ma, nemcsak országszerte.
– Fogjad be az arcodat – biztatott kedélyesen, majd tudományos igénnyel kifejtette: – Az anyagcserét soha nem szabad siettetni. Szépen megkajálok a magam kényelmes tempójában, és aztán még mindig tengernyi időnk lesz elintézni a hülye ügyedet.
Vakargattam ugyan kissé a fülem tövét, de hamar beláttam, hogy valóban kár siettetni Gronyárt, mert azzal legfeljebb az ellenkezőjét érhetem el. Ha ő éhes, akkor nagyon éhes. És ha ráér, akkor nagyon ráér.
Jobb híján nézelődésbe fogtam, és egy körzővel megrajzolt fenekű fiatal hajadon után a tekintetem a Gronyár melletti padon üldögélő bácsira tévedt. (Tudom, meredek a váltás.) Nem mondanám, hogy kifejezetten hajléktalan benyomását keltette, mindenesetre kopott ruházatot viselt, néha végigsimított őszes szakállán, a lábai mellett pedig teletömött reklámszatyrok pihentek. Egyre többször pislogtam felé a szemem sarkából, és nem tudtam nem észrevenni, hogy ő is egyre többször sasolja Gronyár kajáját. Időnként nyelt egy nagyot, amit megpróbált a szakálla simogatásával leplezni.
Gronyár mindeközben kedélyesen táplálkozott, műanyag villájával szorgosan tolta be a falatokat mérsékelten szimpatikus arcába.
– Hetek óta ezt a percet vártam – közölte teli szájjal. – Hogy végre elmúljon az a hülye trópusi kánikula, és délben is ki lehessen ülni a főtérre egy jót kajálni. Mellesleg olyan piramidálisan jó ez a cucc, hogy arra nincsenek szavak – közölte lelkesen, hogy nekem még jobban fájjon.
Igyekeztem nem reagálni, mert tudtam, hogy ha belemegyek a párbeszédbe, az legfeljebb azt fogja eredményezni, hogy Gronyár még lassabban, még élvetegebben kajál majd. Márpedig ha ő élveteg, akkor nagyon élveteg. Így hát számomra is a meglepetés erejével hatott, hogy a cimborám egy idő után furcsán tologatni kezdte a műanyag tálkában a falatokat, és egyre fitymálóbb grimaszokkal illette azt a „piramidálisan jó cuccot”, amire az imént még nem voltak szavai.
– Na mi van, te félhülye? – érdeklődtem tapintatosan. – Két adagot vettél, de egy is kifog rajtad?
– Hát, nem is tudom – turkálgatta immár egykedvűen az ételt. – Lehet, hogy kicsit túlértékeltem az éhségemet. Meg aztán úgyis mennünk kell a Városházára – közölte, miközben az utolsó falatokat lapátolta be a szájába –, hogy elintézzük a hülye ügyedet. Nem kéne elkésni.
Azzal odafordult az öregemberhez, és felé nyújtotta a másik, még bontatlan kajás pakkot:
– Elfogadná ezt, bátyám? Én már sajnos nem bírom megenni. Meg amúgy is sietnünk kell.
A bácsi néhány pillanatig dermedten nézett rá, de aztán megadóan a csomag felé nyúlt, és nagyot nyelve elfogadta.
Szinte egyszerre álltunk fel a padról, mármint Gronyár meg én, mert ekkor már jómagam is értettem, miről szóltak az utóbbi percek, és nem szerettünk volna semmiféle reakciót megvárni. Az olyan kínos.
– Mikor vetted észre, hogy megkívánta a kajádat? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal, miközben a Városháza felé mendegéltünk.
– Már az elejétől fogva – felelte a barátom.
– Akkor jó nagy szemétláda vagy – szögeztem le ellentmondást nem tűrően, de magamban röhögve. – Neki kellett volna adnod mind a két adagot.
– Hát persze – nyugtázta utánozhatatlan hanghordozással Gronyár. Mert ha ő egyszer gúnyos, akkor nagyon gúnyos.