Az alábbi szerény történettel azoknak szeretnék reményt nyújtani, akik momentán úgy érzik, nincs igazság a földön. De van.
A sztori főszereplője Gronyár barátunk, aki valamikor a múlt évezredben, úgy tízéves korában kapott egy német juhász kiskutyát. Talán ma már nehéz elképzelni Gronyárról (aki mostanra az állatok helyett leginkább különböző szeszes italokkal ápol bensőséges viszonyt), hogy ezt a kis jószágot olyan szeretettel gondozta, nevelgette, amennyire csak egy tízéves, nyüzüge, szemüveges kis krapektól kitelik. Például rendszeresen hordta kutyaiskolába, ahol Kormos, a német juhász olyan kitűnő előmenetelt tanúsított, hogy Gronyár apukája sokszor mondogatta volt azokban az időkben:
– Na, drága ütődött gyermekem, ha te is olyan okos és szorgalmas lennél, mint Kormos, akkor biztos nem buktál volna meg félévkor!
Telt-múlt az idő, mígnem elkövetkezett egy kibírhatatlan kánikulai nap. A kis Gronyárt leküldte az anyukája bevásárolni, és ez az akkor még nyüzüge és szemüveges barátunk magával vitte a bevásárló körútra Kormost is, hogy a kutyasétáltatás feladata is megoldódjon aznapra.
Gronyár nagyon szerette Kormost, és egyszer csak eszébe jutott, hogy nem vonszolja ő körbe az akkor már rendesen kifejlődött német juhászt az egész lakótelepen, a csemegebolttól a hentesig, a hentestől a zöldségesig, aztán meg a lottózóig, egyszóval mindenhova, ahová az anyai megbízatás szólt. Mert hát ki tudja, hol lel majd ezen szaküzletek előtt árnyas pihenőhelyet Kormosnak? A tűző napon mégsem lehet ott hagyni a derék jószágot kikötve! Ki tudja, meddig kell sorban állni az egyes kereskedelmi egységekben?
Így hát a mi barátunk, az akkor még szerfölött jóindulatú, figyelmes és szeretetreméltó Gronyár odament egy padhoz, amelynek egy terebélyes fa adott árnyékot, és kikötötte a kutyáját. Bár ez a kikötés inkább csak jelképes volt, egyszerűen csak átdobta a pórázt a pad támláján, majd közölte Kormossal a már jól ismert parancsokat, miszerint:
– Ül! Itt marad!
Kormos szerfölött képzett és jólnevelt eb volt, látszott rajta, hogy a kutyaiskola foglalkozásai nem múltak el nyomtalanul, mert valóban ült, és valóban ott maradt. Legfeljebb sóváran nézte, ahogy pipaszár lábú kis gazdája távozik a csemegebolt felé a kosarával.
Nos, az akkor még pipaszár lábú és szemüveges kis Gronyár be is vásárolt szépen, ahogy az anyukája kérte tőle, majd teli kosarával hazafelé indult volna, de ekkor megjelent a történetben két ápolatlan, rosszarcú himpellér. Amolyan nagy fiúk, legalábbis a kis Gronyár számára félelmetesen nagyoknak tűntek.
– Van pénzed, öcsi? – érdeklődött rögtön az egyik, és hamar kiderült, hogy nem bankszakembert kell tisztelni benne, aki jobbnál jobb befektetéseket ajánl az utca egyszerű járókelőinek, pusztán emberbaráti szeretetből, hanem a vehemensen firtatott pénzt saját céljaira szándékozik felhasználni.
– Nincsen – rebegte ijedten a nyüzüge és szemüveges Gronyár, és pipaszár lábai kissé citerázni is kezdtek, midőn a kettes számú himpellér elkezdett matatni a kosarában. Megszaporázta a lépteit, ahogy csak bírta, és azon imádkozott magában, bárcsak mihamarabb kiérne a háztömb mögül, ahonnan már rálát a padra, ahol Kormost hagyta nemrég.
– Ne siessé annyira, kis haver! Hova szaladozol ebbe a nagy melegbe? Még a végin leizzadol, oszt meghűlsz! – aggodalmaskodott a kettes számú himpellér, jelét adva, hogy felebarátai egészségét mindennél többre tartja.
Gronyár azonban mit sem törődött az edzésmódszertani szaktanácsadással, egyre csak tipegett a kosárkájával a sarok felé, és közben annyira izgatott volt, mint mondjuk manapság, amikor az Aranygól Söröző aktuális akcióit vizslatja a neten. Közben kétségbeesetten forgatta a fejét, hátha valami járókelő segítene neki, de a nagy kánikulában senki nem járt éppen a környéken, így hát nem számíthatott segítségre.
– Álljál mán meg, ha hozzád beszélünk! – szívta fel magát az egyes számú himpellér, és elkövette azt a hibát, hogy rátette a kezét Gronyár barátunk akkor még csapott kis vállára. Ez ugyanabban az időpillanatban történt, amikor a háromtagú társaság kiért a háztömb takarásából, így aztán már Kormos számára is láthatóvá vált, hogy rendellenes tevékenység van készülőben hőn szeretett kis gazdája körül.
– Kormos! Csibész! – kiáltotta vékonyka hangján a tízéves kis Gronyár, de erre gyakorlatilag már nem sok szükség volt, tekintve, hogy a derék és jól képzett eb haladéktalanul üzembe helyezte magát, egyetlen rántással elszabadult a padtól, és a pórázát maga után húzva szinte repült a levegőben, s egy pillanattal később úgy fejelte le szájkosarával az akkor már meglehetősen pesszimista egyes számú himpellért, hogy az nyomban elterült a flaszteren.
Kormos érdeklődése ekkor villámgyorsan átváltott a kettes számú himpellérre, aki ez idő tájt valamilyen okból már nem erőltette a különböző edzésmódszerek ismertetését, hanem inkább maga is szeretett volna becsülendő sportteljesítményt bemutatva átszökellni egy betonkorláton, ám tornamutatványa sportszakmai szempontból értékelhetetlennek bizonyult, és ezt nem is lehet zokon venni, mivel kevés tornász tudja hibátlanul bemutatni a formagyakorlatát, ha közben egy jól megtermett német juhász dönti le őt hátulról.
A lólengéssel kombinált gátfutási kísérlet végül olyan ritmikus sportgimnasztikai talajgyakorlatba ment át, hogy a földszinten lakó Annus néni, aki az ablakon kitekintvén szemtanúja lett a selejtezőnek, még hetekkel később is mutogatott a járdán egy félköríves bemetszést a nyugdíjas kollégáknak, váltig állítva, hogy az a kettes számú himpellér felső fogsorának lenyomatát képezi a kánikulában kissé megolvadt aszfalton.
Elég az hozzá, hogy a két jeles humanistát és önkéntes szaktanácsadót senki sem látta többé a környéken, és aznap este Kormos tálkájába is sokkal több jó falat jutott, mint máskor.
Gronyár pedig még ma is fátyolos tekintettel emeli ajkához a poharat, ha eszébe jut Kormos, az ő hajdani leghűségesebb barátja, aki bebizonyította neki, hogy igenis létezik igazság ezen a rút árnyékvilágon.