A Becses Brigantik társulat Koca becenévre hallgató egyedének bemutatása következik (akivel sajnos egyazon lépcsőházban lakom), mégpedig egy jellemző történet elbeszélésével. Már nem emlékszem, említettem-e korábban, de ha igen, akkor is újból leszögezném: Koca kicsit sem kövér, hanem rettentően sovány, gyakorlatilag egy merőleges giliszta. Hogy akkor miért kapta ezt a becenevet? Erről talán egy másik alkalommal, egyelőre nézzük, hogyan adja meg a tartozását:
Hajnali negyed tíz. Csöngetnek. Ki lenne más? Naná, hogy Koca.
Ásítok, vakarászom a fejem, ez meg lengeti előttem a telefonját.
– Mi van, Piggy? Nem tudsz aludni? Megtanítsalak?
– Jött egy sms-em… – közli boldogan.
– Na és? Most felhoztad nekem? A dolgos két kezeddel? Nekem akarod adni? Miért nem küldted el sms-ben?
– Hülyegyerek, hát pont rád tartozik!
Most már két kézzel vakarózom…
– Megvilágítanád tömören és értelmesen, tehát olyan módon, ami tőled eleve idegen? Mi a bánat közöm van a rohadvány sms-edhez?
– A banktól jött.
– Milyen banktól, te nyomorult?
– Megjött a pénzem.
– Ééés???
– Hát tartozok neked egy tízezressel, nem?
Nabakker, tényleg. De ettől még nem lesz tisztább a kép. Mindenesetre visszaaludni már sansztalan.
– Gondoltam, Szabikám, elmegyünk felvenni a pénzt, és aztán odaadom neked, amivel tartozom.
– Még mindig nem látom át egészen, miféle szerepem van nekem ebben az egészben. Nem tudsz egyedül pénzt felvenni bankkártyával? Nincsen ujjad, amivel beüsd a PIN-kódot? Hát talán próbáld meg a lábujjaiddal, vagy valamely más testrészeddel…
– Jaj, ne izélj már, csak öltözz, aztán elmondom.
Ennek a napnak is lőttek, tisztán látszik. Egyáltalán melyik napnak nem lőttek, amikor Koca ébreszti az embert? Most már mindegy, öltözködöm. Nem vagyok olyan helyzetben, hogy ne kelljen az a tíz ruppó.
Az utcán aztán elkezdi mesélni:
– Na idefigyelj! Mindjárt különválunk, én elhaladok felvenni a dellát az automatához, te meg menj be abba a nyamvadt kis krimóba, ott a buszmegállónál.
– Minek?
– Mindjárt megyek oda én is. Van ott egy kis pultos csajszi, aki azt hiszi rólam, hogy egy csóró lúzer vagyok.
– De hát te tényleg egy csóró lúzer vagy!
– Hagyjuk ezt most. Nem akarom, hogy az a kiscsaj ezt higgye rólam.
– Miért hiszi ezt rólad amúgy?
– A múltkor lenn voltam egy haverral, és amikor eljöttünk, mind a ketten azt hittük, hogy a másik fizetett, közbe’ meg nem. És utána tök ciki volt magyarázkodni, hogy nem is akartunk meglógni. Érted már? A csaj azt hiszi, hogy egy csóró, fizetés nélkül lelépő kis gizda vagyok.
– Na de mit tehetek én az érdekedben? Meséljem el neki, hogy betársultál a részvénypaketteddel a kecskeméti Mercedes autógyárba, vagy mi?
– Elugatnám, ha nem kérdezgetnél folyton közbe…
– Na jól van, meséljed.
Megkönnyebbülten sóhajt, és belekezd újra:
– Na figyu! Bemész, rendelsz valamit magadnak, aztán szóba elegyedsz a csajjal.
– Miféle apropóból?
– Tökmindegy. Ki van téve jó pár újság, lapozgassad azokat. Majd csak találsz benne témát.
– És ha látja, hogy lapozgatok, akkor már egyből bájcsevegni fog velem?
– Anélkül is dumálna. Ez mindenkivel dumál, mert az a fixa ideája, hogy ha beszélget a vendégekkel, akkor több a borravaló.
– Oké. És aztán?
– A többit már meg fogod látni magadtól is. Nem vagy te buta gyerek. Csak csinálj úgy, amikor odaérek, mint aki nem is ismer engem.
– Végre valami szimpatikus programpont…
– Na, megjegyezted?
– Meg. Nem olyan bonyolult.
– Akkor mindjárt jövök. Csőzet!… Ja, és még valami! Nem mehetünk el egyszerre.
– Veled kapcsolatban soha nem is terveztem ilyesmit.
– Már úgy értem, nem távozhatunk együtt. Tegyél úgy végig, mint aki nem is ismer engem.
– Bárcsak tényleg úgy lenne…
Már délelőtt támad a meleg, direkt jólesik bemenekülni a „nyamvadt kis krimó” hűvösébe. Immár egyedül.
A lány simán lesziáz. Ez szimpatikus. Én azért egy csókolommal viszonzom. Pedig tudom, hogy esélytelen a „hátha”.
Rajtam kívül senki. Na ja, reggeli műszakba való induláshoz már túl késő van, egyebekhez pedig még túl korán.
Kérek egy kávét habbal. Tényleg van pár színes újság a pulton. Elkezdem lapozgatni a legfelsőt. Meg sem kell szólalnom, a hajadon már dobálja is az infókat:
– Már Berki és Pamela is szingli, pedig épp mára tervezték az esküvőt.
Na végre, valami jó hír. Egész héten azon izgultam, vajon Berki és Pamela szingli-e már. Esténként csak úgy kapkodtam befelé az altatókat. Pedig halvány fogalmam sincs, ki az a Berki, pláne meg Pamela. De mindegy, ha már ez a szerepem, hát beszédbe elegyedek a leánnyal, aki egyébként szerfölött csinos. Csak ne lenne olyan színű haja, mint annak a teleshopos tollseprűnek, ami antisztatikus, és a csap alatt kell kimosni.
– Most tárgyalta a bíróság másodfokon Nóci ittas vezetését, amikor részegen elaludt a sztrádán – tájékoztat a leány, én meg azt kívánom, bárcsak tudnám, ki a bánat az a Nóci, de csakhamar felvilágosítást kapok róla:
– Ő volt régen a Való Világ egyik műsorvezetője.
– Hogy mik vannak? – reagálok fölöttébb szellemesen, de bárhogy is szeretném, nem tudom továbbgördíteni ezt a csudás párbeszédet. Szerencsére erre nincs is szükség, Miss Tollseprű második fokozatba kapcsolja magát:
– Amúgy debreceni lány – jegyzi meg olyan jelentőségteljesen, mintha most minden cívisnek dupla méretűre kéne dagadnia a büszkeségtől, amiért valami celebnek az áll a lakcímkártyáján: Debrecen.
Végre megérkezik Koca. Rám se néz, csak kér egy sört. Az antisztatikus hajadon leteszi elé a pultra a flaskát meg a poharat, aztán visszafordul hozzám. Remélve, hogy folytatjuk a valóvilágos témát. Éppen csak megemlítem, hogy miféle kétes figurákat szoktak beválogatni ezek a gátlástalan tévések az ilyen valóságshow-kba, amikor Koca felém fordul, és így szól:
– Megtennéd, hogy nem beszélsz semmiféle valóságshow-ról? Hadd igyam már meg nyugodtan a sörömet, rendben?
Nagyot sóhajtok. Mi a frászt akar ez a nyomorult? Belém köt, én meg hagyjam magam megverni, hogy imponálhasson a pultos lyánynak?
Mindegy, már megígértem. Belemegyek a játékba. Úgy teszek, mintha nem ismerném, és értetlenül visszakérdezek:
– Mi a bajod a valóságshow témával?
– Csak annyi, hogy otthon is ezt kell hallgatnom az asszonytól. Legalább itt ne kelljen már, jó? – győzköd Koca, és közben olyan arcot vág, mint aki éppen citromba harapott. Aztán gondol egyet, és előveszi a pénztárcáját. Kihúz belőle egy ötezrest, és elém csúsztatja a pulton:
– Tessék. Inkább igyál valamit az egészségemre. Legalább addig sem beszélsz erről a témáról.
Kis híján elmosolyodom, pláne amikor Miss Tollseprű elkerekedő szemeire pillantok, de aztán győz az önuralmam.
– Ezt most tényleg azért adod nekem, hogy szakadjak le a témáról?
– Tényleg.
– És nem kell visszaadni?
– Nem kell.
– Hát jó. Ahogy gondolod – bólintok, és a nadrágzsebembe csúsztatom a pénzt.
Visszatérek az újsághoz. Lapozok egyet, és szinte röhögve kiáltok fel:
– Nahát! Már mindenhol azt tárgyalják, hogy vajon bunda volt-e a Vasas kupameccse.
Koca immár olyan fejet vág, mint akinek egy tequilás projektből mindössze a só és a citrom nyalogatása jutott, mexikói pia nélkül.
– Megkérhetlek, hogy a futball témáját is hanyagoljuk?
– Na de hát miért? – kérdezem tettetett értetlenséggel. – Minden valamirevaló férfi szereti a focit. Mi a baj már ezzel is?
– Jaj, hagyjuk már ezeket az általánosításokat! Az ember nem tud úgy lemenni egy krimóba, hogy ne az legyen a téma, hogy vajon miért kaptunk ki Andorrától, meg hogy bunda volt-e a Vasas kupameccse.
Azzal újra a zsebébe nyúl, és kisvártatva újabb ötezres landol előttem.
– Hanyagoljuk ezt az unalmas témát, oké? Kit érdekel, hogy bunda volt-e a meccs? Hadd igyam már meg nyugodtan a sörömet, csupán ennyit kérek.
Megvonom a vállam, és egyébként jogos tulajdonosként gyűröm zsebre a második ötezrest, s közben azt figyelem, hogy a pultos lánynak már nemcsak a szeme, hanem az egész arca egyre kerekebb. (A fenekéről nem is beszélve, de az alapüzemmódban is olyan volt.) Amilyen kis butácska, kanyar nélkül beveszi a színjátékot, és immár leplezetlen tisztelettel pislog Kocára.
Csöndben lapozgatok, nem szólalok meg, pedig erős kísértést érzek, hogy említést tegyek ama szenzációs hírről, miszerint Dukai Regina vett egy pulóvert Budán, de nem akarom túljátszani a dolgokat. És amúgy sem tartozik több pénzzel Koca. Arról nem is beszélve, hogy dunsztom sincs, ki a vihar az a Dukai Regina.
Ha az eddigi jelenet nem is volt túl életszerű, az már mindenképpen az, hogy gyorsan felhörpintem a maradék kávémat, aztán sietősen távozom a helyiségből. Elvégre bárki így tenne a helyemben, aki két főcím felolvasásával keresett egy tízezrest korán reggel.
A sarkon rágyújtok. Három és fél perc múlva megjelenik Koca is. Úgy vigyorog, mint aki a só meg a citrom mellé talált egy egész üveg tequilát.
– Na mi van, Piggy? Akkor sem lehetne boldogabb fejed, ha sikerült volna levarrnod a kislányt. És amilyen vagy, neked ez a három és fél perc elég is lett volna, pettinggel együtt.
– Nagy voltál, öregem, köszönöm szépen!
– Legalább megvolt a napi jócselekedetem.
– Tudtam, hogy számíthatok rád.
– Na, elég a hálálkodásból. Idefigyelj, jóbarát! Mondok én neked valamit. Nagyon fog érdekelni tégedet.
– Mondjad.
– Ha legközelebb olyan hülye leszek, hogy adok neked kölcsön, és te azt vissza is fizeted, akkor a következő lesz az eljárás. Értelmes emberi időben becsengetsz. Köszönsz napszaknak megfelelően. Átnyújtod a szóban forgó összeget, hiánytalanul. Nem hívsz el sehová, nem kérdezel semmit, nem titokzatoskodsz, nem támasztasz feltételeket, egyáltalán semmi mást nem csinálsz, csak megköszönöd szépen. Ha meg akarnálak kínálni valamivel, azt udvariasan elhárítod, aztán elköszönsz, és szépen hazaliftezel.
Gondolkodott egy sort, aztán kibökte:
– Vállalom, kivéve az utolsó mondatodat.