A házaspár mindkét tagja a konyhában tartózkodott. Aranka mosogatott, Béla pedig a paprikás krumplin nyammogott, amit a felesége alig egy perce rakott elébe. Alig egy perce, de pontosan háromezredjére, hiszen már nagyon régóta házasok voltak.
– Mit szólsz hozzá, Béla – szólalt meg könnyed, csevegő modorban Aranka a mosogató mellett –, hogy amerikai csillagászok a Kuiper-övben felfedeztek egy olyan égitestet, amelyik…
– Sótlan – mordult közbe Béla, meg sem várva a mondat végét.
– Mi sótlan? – vonta össze a szemöldökét csalódottan Aranka.
– Hát ez a paprikás krumpli. Miért, mit hittél, hogy arra a hülye égitestre céloztam? – kérdezett vissza Béla, majd önkiszolgáló jelleggel jót kacagott a saját viccén: – Hihehöhöhö!
Aranka nagyot sóhajtott. Letette a tányért, amit éppen törölgetett, meg a konyharuhát is, és odatelepedett az asztalhoz. Néhány másodpercig meredten nézte Bélát, aztán belekezdett:
– Mondd, Bélám, mikor lettél te ilyen elviselhetetlenül undok, ostoba, sekélyes pöcs? Nem tudok rájönni. Az elején még…
– Ideadnád a sót?
– …olyan intellektuálisnak látszottál, de biztos csak tettetted magad. Mindenesetre hajdanán még el lehetett veled beszélgetni mindenről. El sem hiszem, hogy valaha mi voltunk az a fiatal pár, akik fülledt nyári estéken a csillagokra bámultunk…
– Szavad ne feledd, de kéne a só.
– …és csak úgy szikrázott az elménk, amikor szellemes diskurzust folytattunk például az űrkutatásról, dacára annak, hogy közben végig a combomat tapiztad. Most meg csak ülsz itt, nyammogod a paprikás krumplit…
– Ami sótlan.
– …undorítóan csámcsogsz, nagyon buta, üveges tekintettel bámulsz a tányérba, és olyan lehangolóan vagy unalmas és hülye, hogy az párját ritkítja. Mondd, hova lett a fiatal, energikus, intellektuális éned, Béla?
– Azt nem tudom, a sótartó viszont ott van mögötted, a konyhapulton.
– Neked jó ez így, Béla? Te örömödet leled benne, hogy ilyen elkeserítően sekélyes, visszataszító vén fasz lettél? Neked nem fáj, hogy én már kicsit sem vágyom arra, hogy a combomat tapizd?
– Én a sóra vágyom…
– Hát nesze, bazmeg, Béla! – nyúlt hátra a sótartóért Aranka, és úgy odacsapta a férje elé, hogy beleremegett a konyhaasztal. – Sózzál, baszod, másféle hintegetésre már úgysem vagy képes! Nagyon régóta nem hintegeted már el a jelenlétemben a szellemes sziporkáidat, az intellektuális mondandódat, mert egy begyepesedett, lottyadt, kibírhatatlan fráter lettél, egy életunt, vegetáló nyomorult, egy idegesítő kellék, akinek a jelenléte ebben a konyhában pont annyira érdekes és vérpezsdítő, mint azé a szájbavert kredencé. Egyáltalán, minek élsz te, Béla? Van még neked valami értelmed?
Ebben a pillanatban Aranka felpattant a helyéről, és hirtelen mozdulattal hátracsavarta a férje fejét, belenyúlt a szájába, és a kezét egészen a gyomráig nyomta le, majd tovább. Kisvártatva kihúzta Béla vékonybelét, és csinos kis masnit kötött rá Béla orra alatt. Béla eközben, bár értelemszerűen a plafont kellett bámulnia, a sótartóért nyúlt, és miután sikerült megkaparintania, egyre csak sózta, és sózta a paprikás krumplit, diadalmas tekintettel és csöppet sem intellektuális arckifejezéssel, a plafont bámulva.