Attila és Szubotáj türelmetlenül kérlelték Guzelt, hogy mondjon el mindent, ami a landoláskor történt vele, és eleinte reménykedtek, hogy jó híreket fognak hallani az expedíció egyetlen nőtagjáról, Oleszjáról, de hamar csalódniuk kellett.
– Amikor már nagyon közeledtünk a hegyekhez, akkor rám parancsolt, hogy álljak az ajtóhoz, és ha szól, akkor ugorjak ki – mesélte a baskír. – Kérdeztem, hogy vele mi lesz, de azt felelte, hogy nem hagyhatja el az űrsiklót, amíg bármilyen remény van rá, hogy épségben le tudja tenni. Aztán megnyugtatott, hogy ne féltsem őt, mert ha úgy alakul, akkor katapultálni fog. De hogy ez megtörtént-e, azt nem tudom, mert a kiugrás után elvesztettem szem elől az űrsiklót. Hiába próbáltam felnézni, a saját kinyíló ejtőernyőm éppen eltakarta előlem a további a történéseket.
– Szegény kicsi lány – jegyezte meg Szubotáj. – Biztos vagyok benne, hogy az utolsó utáni pillanatig próbált mindent megtenni, hogy teljesítse a kötelességét. Nem ismertem nála keményebb és elhivatottabb pilótát az egész zászlóaljunkban. Sok dologban túltett még a férfiakon is.
– Melyik hegységnél történt mindez? – érdeklődött Guzelhez fordulva Attila. – Azóta sikerült már betájolnod?
– Pontosan annál a hegynél, amelyet az anagur törzsek szentként tisztelnek, mert úgy tartják, hogy annak a tetején lakik a Világügyelő Férfiú – felelte a baskír.
– Tehát a Fehér-hegynél – állapította meg a magyar. – Állítólag tényleg lakik rajta egy öreg remete. Legutóbb azt mesélte nekem a Farkas törzs főnöke, hogy egyszer le is ereszkedett közéjük a hegyről az ősz szakállú ember, de megvallom őszintén, nem sok hitelt adtam a szavainak. Egészen szürreálisnak hatott, amit erről a találkozásról mesélt. Úgy gondoltam, hogy talán valamilyen álmot vagy látomást kever össze a valósággal, legfőképpen azért, hogy a harcosait megerősítse a hitükben.
Guzel mélyen hallgatott.
Szubotáj viszont fátyolos tekintettel emelte fel a poharát, és patetikus hangon így szólt:
– Oleszja, kicsi lány, sohasem fogjuk elfelejteni a hősies és önfeláldozó viselkedésedet. Akárhol is vagy most, tudd és halld meg, hogy tisztellek haló poraidban is. Oleszja Konsztantyinovna Ahmatova hadnagy, nyugodj békében! – Azzal egy hajtásra kiitta a poharat.
Egy darabig csönd telepedett a társaságra, aztán Attila szólalt meg, nagyon halkan és óvatosan:
– Mélységesen tisztelem az érzéseidet és az emlékeidet, Szubotáj, de arra kérlek, ne zárd ki a lehetőségét annak, hogy Oleszja esetleg mégis életben lehet, hiszen lám, Guzelről sem tudtunk semmit öt kerek esztendeig, mégis itt van most a körünkben, láthatólag jó erőben és egészségben.
Szubotáj a társára nézett. Még mindig könnyek csillogtak a szemében, amikor átkarolta Attila vállát:
– Adja az Isten, vagy adja a Világügyelő Férfiú, bárminek is nevezzük, hogy igazad legyen, magyar testvérem.
A tatár aztán igyekezett összeszedni magát. Korántsem arról volt szó, hogy szégyellte az elérzékenyülését, hiszen semmiféle okot nem látott erre. Sőt, akkor érezte volna hitvány alaknak magát, ha meg sem karcolja a lelkét egy olyan hír, amely egy női bajtársával volt kapcsolatos. De azt is tudta, hogy egy katonaember nem merülhet el hosszasan mindenféle szentimentális érzésekben. Úgyhogy megköszörülte a torkát, és a baskírhoz fordulva megérdeklődte:
– Aztán mivel töltötted az elmúlt éveket, Guzel? Mi történt veled, miután földet értél a kiugrás után?
– Bejártam Evilág szinte minden táját, megtanultam az itteni nyelveket, aztán…
Egyelőre nem derült ki, hogy mi történt aztán, mert ekkor Dariosz úgy kiáltott fel, mint aki éppen megoldást talált egy olyan problémára, amely már egy ideje kínozta:
– Megvan! Tudom már, hogy honnan ismerlek! Te vagy az, aki pár évvel ezelőtt azért járultál elém, hogy engedélyt szerezz egyház alapítására. Jól mondom?
– Igen – ismerte el a baskír.
– Tudtam én, hogy valahonnan ismerős vagy nekem! – örvendezett a kormányzó. – Amióta beléptél ebbe a helyiségbe, egyre csak azon morfondíroztam, honnan ismerhetlek, és most végre beugrott. Még arra is emlékszem, hogy hóbortos marhaságnak tartottam az ötletedet, de olyan meggyőzően beszéltél, ráadásul akkora elszántság áradt a tekintetedből, hogy beadtam a derekam, és aláírtam az oklevelet. Bevallom, egy ártalmatlan félnótásnak tartottalak, és jót nevettem magamban, miután elhagytad a hivatalomat. De hát úgy voltam vele, hogy Osmosis Törvénykönyve nem tiltja az ilyesmit, márpedig amit a törvény nem tilt, azt szabad. Na de, mondd csak, sikerült azóta híveket toboroznod? – vigyorgott a kormányzó, és látszott rajta, hogy körülbelül annyira veszi komolyan a dolgot, mint annak idején, amikor rányomta a pecsétjét az engedélyre.
– Minden a terv szerint alakul – jegyezte meg sejtelmesen Guzel.
– Nekem is ismerős vagy valahonnan – csatlakozott a beszélgetéshez Mario is. – Én azonban a kormányzóval ellentétben képtelen vagyok rájönni, hogy honnan. De hogy nem ma néztünk először egymás szemébe, abban szinte biztos vagyok.
– Még az is megeshet – ismerte el a baskír.
– Sokszor megfordultál a Kalrund Fejedelemségben? – firtatta az olasz fiú, de rövid időn belül másodszor is Guzelben ragadt a szó, mert ekkor kopogtattak.
Dariosz fölemelkedett a helyéről, odament az ajtóhoz, és kinyitotta. Az őrség parancsnoka állt odakinn, és halkan jelentést tett:
– Bocsánatodat kérem a zavarásért, méltóságos kormányzó, de van itt egy ifjú hölgy, aki bebocsáttatásért esedezik. A halpiacról futott idáig, eléggé meg van rémülve, és a portai tolmácsunk szerint mindenáron beszélni szeretne veled egy téged is érintő, fontos ügyben. Járt már itt a palotában, annak a fiatalembernek az oldalán – mutatott Marióra a katona. – Mi az utasításod, uram? Beengedhetjük, vagy küldjük haza?