Az alábbi írás nem friss, és attól tartok, minél tovább halogatom a közzétételét, annál kevésbé lesz érthető, mivel egyre távolabb kerülünk a maszkviselős időszaktól. Úgyhogy most elhoztam, essünk túl rajta.
Van egy határidős munkám, amivel eléggé le vagyok maradva, ebből következően jelentős alváshiányt sikerült felhalmoznom az elmúlt napokban. De vannak bizonyos szükségletek, amelyeket akkor is ki kell elégíteni, amikor holtfáradt az ember. Például: enni muszáj.
Tegnap kora délután elindultam hát egy bevásárló körútra a környéken. Szerencsére az állandó lakcímemet tartalmazó panelház a lakótelepünk olyan pontjára esik, ahol egy háromszáz méteres sugarú körben gyakorlatilag minden beszerezhető. Van zöldséges, dohánybolt, COOP, posta, italbolt, hentes, lottózó, de még egy szinte mindig zárva lévő csapágymintabolt is. Na ja, legyen már előnye is annak, ha valaki panelproli, nem igaz? (De.) Úgyhogy nekivágtam a tervezett körnek az elmaradhatatlan kis fonott kosárkámmal.
Eme utolsó szavak nyomán az engem nem ismerők gondolataiban talán most Piroska, mint mesehős merül fel, de le kell szögeznem, nagyon nagy mértékben különbözöm a mesebeli Piroskától. Talán csak a fonott kosárka a közös pont, meg a piros szín, amelyet a mesebeli kislány a ruházatán jelenít meg, én pedig fáradt, vérágas szemeim erezetében.
Valamit még el kell mondanom röviden, hogy a történet érthető legyen. Két évvel ezelőtt meghalt az Édesapám, aki nagy könyvgyűjtő volt. Most jutottam el oda, hogy szeretném pénzzé tenni gyűjteményének számomra értéktelen darabjait. A szépirodalmat meg fogom őrizni, de például a krimiket, ponyvákat és egyéb sorozatokat meghirdettem. Jelentkezett is egy antikváriumos fószer, aki vevő lenne az összes Leslie L. Lawrence-kötetre.
Szóval, elindultam hullafáradtan a bevásárló körútra a kis kosárkámmal. A legjobb pillanatban. Körülbelül 50 méterre jártam a kecómtól, amikor elkezdett esni az eső. Remek. De enni muszáj, ugyebár. Gondoltam, hogy először is bemegyek a zöldségeshez. Befordulok a sarkon, erre valahonnan ott terem egy alacsony kis pacák, arcán szájmaszk, szemében furcsa csillogás, és leszólít:
– A hirdetésre mjhsakguikjxmpf. (A szájmaszk miatt a második szót nem értettem pontosan.)
Fáradt agyam vész-üzemmódba kapcsolva elkezdett halkan zakatolni. Kissé csikorgó fogaskerekekkel. Mondom magamban, milyen rámenős ez az antikváriumos pacák, hát azt ígérte, hogy rám telefonál, ha már a közelben jár. Ezért is mertem elindulni vásárolni.
– Jó napot! – közöltem vele a szájmaszkom alól, mert kisgyermek koromban átmenetileg ugyan nem voltak divatban mindenféle világjárványok, de a szüleim úgy tanítottak, hogy a köszönés az első.
Néhány pillanatig tanácstalanul álldogáltunk, a zöldséges haverom bótjától mintegy tizenöt méternyire, de aztán a fószer belenézett a kosaramba, és így szólt:
– Üres a kosara.
Hámondom – már így magamban -, de jó megfigyelő vagy, nyalom a hangod, te tán teli kosárral szoktál elindulni bevásárolni, jógyerek? És megvalósítod a reciprok bevásárlást? Viszel a COOP-ba kenyeret, a zöldséges haverodnak egy zacskó paradicsomot, a dohányboltba meg két doboz cigit?
Aztán rájöttem! Ez a fura muksó azt hitte, hogy már le is hoztam a könyveket!
– Megázott volna – informáltam tárgyilagosan.
– Az igaz – ismerte el, és közben vadul villogott a szeme. – Akkor kinyitja a boltot? – mutatott a csapágyszaküzletre.
Itt már kezdett egy kicsit elegem lenni. Ez hülye. Mi a bánatért nyitnám ki a csapágybótot? És mégis hogyan? Pájszerrel? Fényes nappal? Egyéb értelmetlen tényállásokat nem is említve. Vagy ez valami Leslie L. Lawrence-es poén, amit nem értek? A jeles író egyik története egy csapágymintaboltban játszódik? Vagy mi a dágványos golyvacunami van?
Fáradt agyamban egyszer csak elkezdtek villámgyorsan pörögni a gondolatok. Bakker, hát amit én tudok Leslie L. Lawrence-ről, az elfér egy gyufacímkén, de azt még én is hallottam, hogy minden egyes regényében meg szokott dugni valakit. Ez a kis fickó meg itt láthatóan nagy rajongója a szerzőnek. De miért villog ilyen furcsán a tekintete? Mit pattog ez itt? Mit türelmetlenkedik? Tán csak nem akar megdugni engem a csapágyboltban?
Észnél legyünk, kérem! Oké, hogy fényes nappal van, de ki tudja, kiből mit hoz ki a több hónapos bezártság? Már a telefonban is olyan különös volt a hangja. Lehet, hogy bekattant a karantén alatt? Egyáltalán az ez a pacák, akinek mondja magát, és tényleg antikváriumot üzemeltet, vagy valami teszkógazdaságos sorozatgyilkos ez a pöttöm kis könyvhuszár, és igazából csak azért jelentkezett a hirdetésemre, mert úgy vélte, hogy könnyű préda vagyok?
Úgy gondoltam, kell egy kis időt nyernem, elvégre senki nem jár az utcán, itt állok szemben ezzel az alacsony kis könyvvigéccel, akitől ki tudja, mi telik ki, ha felidegesítik, a szeme villódzik, mint állat, hát valamit mondanom kell. És ekkor töredelmesen bevallottam:
– A telefonban nem említettem, de A megfojtott viking mocsarának le van szakadva a hátsó borítója.
– He? – érdeklődött konstruktívan.
– Mentségemre legyen mondva, ezt már csak azután vettem észre, hogy letettük a telefont – fűztem hozzá mentegetőzésképpen, de hiába, mert az alacsony kis emberkének a korábbinál is tüzesebben kezdett villódzni a szeme. Valami olyan elementáris rosszallás áradt a tekintetéből, hogy biztos lehettem benne, ha nem nappal lenne, hanem sűrű, sötét éjszaka, akkor már rég megdugott volna a közeli bokrok között.
– Én a csapágyak miatt jöttem! – jegyezte meg, szinte vádlón.
Most már biztos voltam benne, hogy ez nemhogy nem egy antikváriumos faszi, de száz százalék, hogy egy elmebeteg kéjgyilkos pszichopata. Milyen Csapágyak miatt? Leslie L. Lawrence-nek nincs is ilyen című könyve! Hát elejétől a végéig átnéztem Apukám nyilvántartását, és nem szerepelt benne ilyen tétel! Márpedig ha Apukám nem tudott ilyen című könyvről, akkor az a könyv nem is létezik!
– Bocsásson meg – szólt ekkor az alacsony muki, nekem meg kezdett derengeni, hogy ő az elmúlt napokat bizonyára nem nonstop agymunkával töltötte, így hát hamarabb esett le neki, hogy összetévesztettük egymást valakivel.
Sűrű elnézéskérések közepette búcsút intettünk egymásnak. Nem tudom, hogy ő röhögött-e a maszkja alatt (én erősen vigyorogtam az enyém alatt), de szemeinek huncut villódzása arra utalt.
Bementem a zöldségboltba. Vettem paradicsomot. Aztán átmentem a COOP-ba, és eme rövid út során visszapörgettem az imént lezajlott párbeszédet, immár az ál-kéjgyilkos szemszögéből. Biztos voltam benne, hogy totál hülyének nézett. És teljesen igaza volt a pöttöm kis csapágyvásárlónak.
Amikor hazafelé ballagtam a teli kosárkámmal, azt gondoltam, hálás lehetek az Öregúrnak. Sikerült mindent megvásárolnom, amit akartam, épp csak egy picikét áztam meg, és ráadásul senki nem dugott meg engem a bokrok között. Az élet szép.