Rapid ruganyos léptekkel, kiegyensúlyozottan fütyörészve igyekezett hazafelé a szupermarketből, hóna alatt jól megtömött reklámszatyrot szorongatva, mely a társulat elkövetkező két napra való élelmiszer-ellátmányát tartalmazta.
Ekkor valami hirtelen megtorpanásra késztette. (Ez a művelet mintegy két és fél méter járdahosszt igényelt a részéről.) Az út szélén egy kis autó parkírozott, amelynek rendszáma fölöttébb ismerős volt hősünk számára: 123YA1.
Rapid szemében szenvedélyre utaló csillogás kezdett kibontakozni. Ez az! A keresett kód! Egyszer neki is lehet szerencséje! És nem is kell érte a számítógépek érthetetlen üzeneteit böngésznie, nem kell lefeküdnie botrányosan ronda olasz maffiózóhúgokkal, vagy a számára még kevésbé kívánatos hivatalnok pasasokkal. A megoldás egyszerűen itt parkol a járdaszegély mellett. Na most majd megmutatja a többieknek! Ő, a közhülye.
Szeretett volna biztosra menni, ezért tüzetesen leellenőrizte a gépkocsit. Először is megvizsgálta, hogy az első rendszám megegyezik–e a hátulsóval. Amikor már hatodszor sétált vissza a kocsi elejétől a hátuljához, megnyugodva konstatálta, hogy a két szám- illetve betűsor maradéktalanul megegyezik. Éppen további vizsgálatokon törte a fejét, amikor megjelent a jármű tulajdonosa, egy ősz szakállú, alacsony emberke.
A kisöreg nem volt más, mint John Greenwood, az Angliából kivándorolt ornitológus. Mr. Greenwood a karibi remetepapagájok tanulmányozása végett tartózkodott Tiragozán, immár hatodik éve. Nem tudományos kiküldetésben volt, saját maga határozott úgy annak idején, hogy a ködös Albion helyett a Karib–tenger egyik szigetét választja kutatásai helyszínéül, s ebben a döntésben némi sértődöttség is szerepet játszott.
Az Egyesült Királyság tudományos akadémiája ugyanis nem méltányolta eléggé Mr. Greenwoodnak a széncinegék fészekrakási szokásaival kapcsolatos tanulmányait, tekintettel arra a körülményre, hogy egy bizonyos W.J. Black már benyújtott a témakörben egy mindenre kiterjedő vizsgálati anyagot mintegy száztíz évvel az esetet megelőzően.
Ekkor döntött úgy a műkedvelő ornitológus, hogy elhagyja hálátlan, és egyébként kibírhatatlan éghajlatú hazáját, s melegebb égtájakon keres magának kutatnivalót. Ez alkalommal hozta magával egyéb ingóságai mellett Morris Mini Minor típusú gépkocsiját is, melyen már régen szeretett volna túladni, mert az autó – jobboldali kormánya miatt – nem volt éppen a legpraktikusabb közlekedési eszköz Tiragozán.
Roppantul fellelkesült, amikor meglátta, hogy egy vevő külsejű ember nézegeti öreg autóját. Először spanyol nyelven szólította meg a fickót, de mivel az erre leírhatatlanul bamba arckifejezést öltött, gyorsan átváltott az angolra, nehogy nyelvi nehézségek miatt hiúsuljon meg az általa oly régen várt üzletkötés:
– Nos, hogy tetszik az autó, uram?
Rapid egyelőre nem szólt semmit, mert úgy döntött, hogy mostantól nagyfokú elővigyázatosságot fog tanúsítani minden megnyilatkozása során, nehogy a Mikulás kinézető pasas megneszelje, mennyire érdekli a kocsija. Az óvatosságban odáig ment, hogy amikor próbaútra indultak, s közben megejtették a bemutatkozás aktusát, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve a Kennedy álnevet mondta be. Ezt szinte azonnal megbánta, mert eszébe jutott, hogy a szép emlékű exelnököt is éppen autóban lőtték agyon.
– Nem okoz problémát önnek a jobboldali kormány? – kérdezte reménykedve Mr. Greenwood, miután elhagyták a várost.
– Uram, én nem foglalkozom politikával – felelte Rapid, de közben keserűen gondolt arra, milyen súlyos problémákat szokott neki okozni a kormány, legutóbb például a büntetőtörvénykönyv szigorításával.
– Ezzel a névvel ön nem politizál? – kérdezte tréfásan a műkedvelő madarász.
– Ezzel a névvel pláne nem – válaszolta az ál–Kennedy idegesen, mert újból összerándult a gyomra a dallasi elnökgyilkosság felidézésére.
„Milyen vicces fickó!” – gondolta Mr. Greenwood, s közben, kihasználva a terep nyújtotta lehetőséget, egy lejtős szakaszon alaposan felgyorsította kocsiját, s büszkén pillantgatott útitársára, egészen addig, amíg egy lomha teherautó mögé nem értek. Ekkor a derék ornitológus elmormolt a bajusza alatt néhány különösen gusztustalan káromkodást, melyben az égiek mellett főképpen a jobbkormányos gépkocsik kritikán aluli előzési lehetőségei szerepeltek.
– Jön valaki? – kérdezte a reménybeli vevőt, akinek az anyósülésből összehasonlíthatatlanul jobb kilátása nyílott a szembejövő forgalomra. Rapid balra fordította a fejét, s mélán végigtekintett az út mellett elterülő szántóföldeken:
– Senki nem jön. Miért, várunk valakit?
– Úgy értettem, szemből jön–e valaki – magyarázta leizzadva a hobbimadarász, miután a kormány félrerántása segítségével sikerült elkerülnie a frontális ütközést egy autóbusszal –, ugyanis előzni szeretnék.
Rapid végre felfogta a probléma lényegét, s ezek után hathatós segítséget nyújtott a kocsi navigálásában. Nem sokáig tehette, mert a Morris motorja az egyik emelkedőn gyanúsan köhögni és rángatni kezdett, majd teljesen leállt.
Mr. Greenwood átkozta magát, amiért az előnyösnek vélt lejtős terepet választotta a próbaútra, nem számolva az emelkedők kártékony hatásával.
– Semmi komoly – mentegetőzött később, miután az útpadkára álltak, s beletekintett a motorházba – biztosan a gyertyákkal lesz egy kis baj.
– Nem is csoda ebben a nagy szélben – bólogatott mély szakértelemmel Rapid.
„Ez a fickó nem vicces, ez egyszerűen hülye” – gondolta az ornitológus, és már egészen biztos volt benne, hogy rá tudja sózni kivénhedt járgányát.