Rita kisasszonyra nem volt jellemző, hogy futni hagyja azt a férfit, akit egyszer kiszemelt magának. Ez alól nem volt kivétel a már említett feltűnően izmos, tengerkék szemű bankárfiú sem, aki hajlandó volt mintegy másfél órát várni a kávéházban Ritára, amíg ő éppen pórul járt bűntársát szabadította ki a rendőrség karmai közül.
Rövid életű kapcsolatuknak a Chandler-ügy szempontjából csupán annyi előnye származott, hogy a szépfiú felvilágosította Ritát: ilyen kódszámú bankszéf sajnos nem létezik sehol az országban. Viszont hozzátette azt is – talán a felejthetetlen éjszaka hatására – hogy a szóbanforgó szám és betűsor fölöttébb emlékezteti őt a tiragozai helyrajzi számok összetételére.
Hősnőnk tehát hasznosnak látta a földhivatalban is tiszteletét tenni, különös tekintettel arra, hogy az említett intézményben is jócskán akadtak szemrevaló fiatalemberek. A bűnszövetkezet egyetlen hölgytagja ezen intézményben sem múlatta hiába az időt, délutánra sikerült megszereznie az ingatlanregisztrációból egy olyan telek–nyilvántartási számot, mely hajszálra megegyezett az általuk keresett kóddal.
Taylor atya és Rapid kirobbanó lelkesedéssel fogadták a hírt. (Tim Show egyelőre nem tudott velük örülni, mert éppen ő volt figyelőszolgálatban a Hotel Ibéria előtti parkban.) Természetesen nyomban autót béreltek, és elindultak, hogy felkeressék a Rita által kinyomozott címet, mely egy közeli kisváros egyik kültelki házát takarta. Amikor megálltak a csendes kis utcában, Taylor elkeseredve vette tudomásul, hogy a szóban forgó házhoz milyen hatalmas kert tartozik:
– Na, itt aztán annyit áshatunk, mint egy élenjáró sírásócsapat pestisjárvány idején – morogta bosszúsan, nem is sejtve, milyen látnokian stílszerű volt a megjegyzése. Aztán erőt vett magán, és követte a nála sokkal lelkesebben előresiető Rita kisasszonyt.
Rapid is utánuk akart iramodni, de ez egyelőre akadályokba ütközött. Erőlködött még egy darabig, aztán rájött, hogy a biztonsági öv kikapcsolása után összehasonlíthatatlanul könnyebb lesz kiszállnia az autóból.
Közben két bűntársa már be is csengetett a meglehetősen kihaltnak tőnő porta kapuján, de mivel hosszú percekig senki nem jött elő a házból, megpróbáltak benyitni, a kapu azonban zárva volt. Ez legszebb reményeiket is fölülmúlta, hiszen így bízhattak abban, hogy zavartalanul kutathatnak a házban, illetve a környékén. Rutinosan átmásztak a kerítésen.
– Először a kertet kellene átvizsgálni, amíg még látunk valamit – javasolta a közeledő alkonyra utalva Rita. – Ha idekinn rejtették el, nyilván találunk valamilyen jelzést.
Nekiálltak hát, hogy szemrevételezzék a kertet, zsákmányra utaló jelre azonban nem találtak. Viszont egy sövény mögött rábukkantak egy idős férfira, aki éppen egy mély gödör ásásával volt elfoglalva, és meglehetősen rossz néven vette megjelenésüket. Ez érthető is volt, hiszen ki örül annak, ha vadidegenek lepik meg a saját kertjében, mialatt éppen nemrégiben elhunyt feleségének titkos elhantolásával foglalatoskodik? Mielőtt a kedves olvasó azt hinné, hogy a tiragozaiaknál hagyomány, hogy a kertjük végében kaparják el szeretett halottaikat, sietve leszögezem, hogy ez azon a tájon is kifejezetten szokatlan esetnek számít, viszont kétségtelenül magyarázatra szorul:
Nos, José Pombilio, alkalmi sírásónk, előző este azzal a boldog tudattal feküdt le, hogy másnap reggel házsártos felesége elutazik a rokonaihoz, így végre lesz pár nap nyugalma. A nyugalom azonban véglegesnek bizonyult, mert reggel az asszony megbotlott a lépcsőn, és legurult egészen a nappaliba.
José aggódva futott le utána, de megkönnyebbülve tapasztalta, hogy pórul járt neje már nem ad életjeleket. Hősünk boldogan konstatálta, hogy ettől a perctől fogva az ő örökségét képezi az asszony óriási vagyona. Az első örömöt azonban hamar felváltotta a rémület, mert az is eszébe jutott, hogy a rokonok, elsősorban a jól menő ügyvédi irodát vezető sógora, biztosan rá akarják majd húzni a vizeslepedőt. Arra a gondolatra pedig egyenesen kiverte a veríték, hogy talán még előre megfontolt gyilkossággal is vádolhatják.
Egész nap ezen tépelődött, míg végre megfogant agyában a terv: elássa a feleségét, és majd azt mondja, hogy reggel látta utoljára, amikor elutazott. Azért választotta az alkonyati időpontot, mert tudta, hogy ha vaksötétben cipeli ki, és valami zajt fog hallani maga mögött, biztosan infarktust kap, ott a helyszínen.
Amikor hőseink rárontottak, meg volt róla győződve, hogy csakis a rendőrség emberei lehetnek. Térdre borulva bizonygatta ártatlanságát Rita előtt, majd arra kérte az álpapot, ha már itt van, búcsúztassa el szegény feleségét.(Közben Rapid, akit José a halottkémnek hitt, kíváncsian bontotta ki a lepedőbe csavart hullát, és elborzadva lépett hátra. Szó ami szó, szenyora Pombilio nem nyújtott valami gusztusos látványt, de hogyan is várhatnánk el ilyesmit egy félnapos hullától, aki ráadásul már életében is kimondottan ronda volt.) Rita tolmácsolta az özvegy kérését Taylor felé:
– Mondjál néhány szót, mielőtt ez az idióta fellármázza a bömbölésével az egész környéket!
– Mi a jó francot mondjak egy vadidegen vénasszonyról?
– Bánom is én, csak beszélj folyamatosan, az a lényeg.
Taylor zavarban érezte magát, hiszen csupán egyetlen dolog volt, amit fejből tudott: kedvenc Elvis-számának a szövegét. Mély lélegzetet vett, és szomorú hangon szavalni kezdte a dalt, mely a csajozásról, az autózásról, és általában az élet örömeiről szólt. Rapid, aki az egészből semmit sem értett, meghatottan törölgette a szemeit, majd részvétéről biztosította az özvegyet.
Ezek után menekülésszerűen távoztak a helyszínről. Közben Taylor így dohogott magában: A fene essen ebbe a ruhába! Már gyóntattam, eskettem és temettem is, most már csak egy keresztelő hiányzik, és kész pap leszek!