Mario már megbánta, hogy leszállt a lováról. Ahogy közeledett a helyszínhez, olybá tűnt neki, mintha egyre magasabb és egyre terebélyesebb fejű emberek állnának előtte, akiktől nem láthat semmit. Még a híd kövezetét sem érte el, de már nyilvánvaló volt számára, hogy vissza kell fordulnia a hátasáért.
Igen. Lóháton mégiscsak más lesz belépdelni a tömegbe. A pór bugrisok majd félrehúzódnak előle, ha pedig komolyabb ellenállásba ütközik, legfeljebb kardot ránt. Ugyan nem volt képben azt illetően, hogy az egyháznak miféle harcosai lehetnek Osmosisban, de ha minden kötél szakad, hát azért mégiscsak ő a Sebezhetetlen, nem igaz?
Futólépésben haladt vissza a park széléhez, mert tudta, hogy nincs sok ideje. Eloldozta a lovát, felpattant a hátára, és megpróbált a lehető leghamarabb visszajutni az esemény színhelyére.
Előzetes várakozásai beigazolódtak. Rögtön akadt egy torzonborz üstökű atyafi, aki belekötött, azt nehezményezve, hogy mit keres lóháton a tömegben. Mario kihúzta a jobb lábát a kengyelből, majd egy jól irányzott és rendkívül határozottan kivitelezett mellbe talpalással félretaszította az osmosisi polgárt az útból. Ezek után még azok is elkussoltak a környéken, akikről sejteni lehetett, hogy a nagy hangú reklamálóval vannak egy véleményen.
Eközben a magasban, Osmosis főváros légterében egy szerfölött csodálkozó illető bámult maga elé a Golub fedélzetén. Dariosz kormányzó szinte megbűvölve nézte az űrsikló műszerfalának monitorait, és próbálta értelmezni, melyik mező és melyik szektor mit ábrázolhat. Csak nagy sokára jutott el a tudatáig, hogy a gépet irányító tatár pilóta mindeközben nem magában beszél, hanem hozzá:
– Hahó, kormányzó! Na mi van, elveszítettünk téged?… Kapd már össze magad, és adjál némi segítséget arra nézvést, hogy milyen irányban kell keresnem azt a szájbavert Adóhivatalt!
– Hogy mi van? – kapta oldalra a fejét Dariosz, mint aki most riadt fel egy szürreális álomból.
– Tán meglepő lesz számodra, de nem vagyok Osmosis Köztársaság adóalanya – jegyezte meg pikírten Szubotáj –, így hát halvány fogalmam sincs, merre lehet nálatok az Adóhivatal. Még a felszínen sem találnám meg, nemhogy 1800 méteren. De mivel a magasságunk egyre csökken, éppen ideje volna, hogy segíts nekem.
– De hát hogy segítsek? – értetlenkedett Dariosz.
– A Világügyelő Férfiú áldjon meg, hát mi nem egyértelmű ezen? – fakadt ki a tatár. – Ott van előtted a felülnézeti kép! Azt bámuld, ne engem! És segíts odanavigálnom az Adóhivatal fölé!
A kormányzó engedelmesen előrefordult, és újra csak vizslatni kezdte a monitort. Végre rájött, melyik szekcióról beszél Szubotáj. Kissé előrehajolt, hogy jobban lássa, aztán sajnálkozva jelentette ki:
– Ez túl távoli felvétel, ezen még a hidakat sem nagyon tudom azonosítani.
– Akkor nagyítsd ki – javasolta a tatár. – Mártsd bele az ügyesebbik kezed hüvelyk- és mutatóujját a kijelzőbe, aztán távolítsd őket egymástól. A kicsinyítés ugyanez, csak fordítva, tehát olyankor közelítened kell a két ujjadat. Ha pedig pásztázni akarod a képet, akkor mártsd bele a mutatóujjadat a kijelzőbe, és mozgasd föl-le, illetve jobbra-balra, esetleg átlósan, ahogy tetszik.
Dariosznak egyelőre nem ment a dolog. Talán túlságosan óvatos volt, esetleg túlságosan lenyűgözte a számára földöntúlinak tűnő technika, mindenesetre hiába matatott az ujjaival a plasztikus kijelzőn, egyelőre semmiféle használható információ nem érkezett tőle.
– Na jó – szólalt meg újra Szubotáj –, akkor csináljuk azt, hogy átváltunk az úgynevezett látva repülésre.
– Az meg mit jelent? – kérdezte a kormányzó, még mindig belemélyedve a térde fölé magasodó kijelzőkbe.
– Azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyjuk a műszerek adatait, és az ablakon kitekintve, egyszerű szemrevételezéssel tájoljuk be a helyzetünket – magyarázta a pilóta. – Én tehát most bedöntöm a gépet, ezáltal lehetősé…
– Megvan! – üvöltött fel diadalmasan a kormányzó, és tényleg úgy tűnt, mintha kezdene képben lenni. – Ott az Adóhivatal épülete! Előtte a park, nem messze pedig az Adósok hídja! Végre beazonosítottam mindent! És már kezdem érteni ennek a hülye monitornak a működését is! – harsogta szinte gyermeki örömmel. – Te jóságos ég, mennyi ember gyűlt össze! És egyre csak áradnak az Aréna felől!
– A népsűrűségi rácsodálkozások mellett most már ideje lenne, hogy nekem is elárulj valamit – jegyezte meg maliciózusan a tatár. – Látod a képen azt a neonzöld körívet, a közepén piros ponttal?
– Látom – felelte Dariosz.
– Remek. Az a mi pozíciónk, tehát ha most lezuhannánk a bolygó felszínére, mint egy darab kő, akkor éppen azon a ponton csapódnánk be a talajba… Megmondod nekem, hogy az Adóhivatal épülete a piros ponthoz képest milyen irányban található?
– Észak-északkelet – jelentette Dariosz, még mindig előrehajolva, és nagy műgonddal matatva a plasztikus kijelzőn. – Sőt, azt is elárulom, hogyha a két pont között áthúzom a mutatóujjam, akkor ez az izé a jobb felső sarokban azt írja ki, hogy az irányvektor kettő-nulla-hét, a felszín kilenc-tizenöt, továbbá van valami 58 sec és 407 miacsuda, amit nem értek, mert egy görög betűvel jelzi. Mond ez neked valamit?
Szubotáj elmosolyodott:
– Igen. Azt mondja, hogy ha ez így megy tovább, te leszel a legkedvesebb másodpilótám.
A kormányzó arca közben elkomorodott. A gyorsan pergő események során most jött el az a pillanat, amikor a görög betű hatására újra eszébe jutott Sztavrila. Jól ismert, de már régóta nem tapasztalt fájdalom szorította össze a szívét, és olyan reménykedő arccal tekintett ki az űrsikló ablakán, mintha csak azt hinné, hogy elláthat Aldea szigetéig, pedig pontosan tudta, hogy ebben a magasságban ilyesmi nem lehetséges.