Az ornitológus és én tehát elindultunk a görög állatorvos után, és követtük a központi nagysátorba, ahol már szinte mindenki ott volt rajtunk kívül. Körbeülték Stramm Tockostadot, aki egy tábori asztal mögött trónolt, és épp akkor emelte fel a fejét a jegyzeteiből, amikor mi hárman beléptünk.
– Itten van mán mindenki? No, akkor jóvan. Mostan pediglen megejcsük a névsorolvasást – jelentette be, s szavai hallatán Jacques Citokceau, a nyelvész olyan fájdalmas arcot vágott, mintha a fogát húznák. – Kezgyük a női hölgyekkel… aszongya: Zima Fridzsiderova!
– Frigorjeva – javította ki a zord meteorológusnő, s közben szinte villámokat szórt a szeme.
– Bocsánat, nagysád… Kukkole Menjinnen!
– Menjeninnen – pontosított a finn lány.
– Igaza van, még nem vagyunk tegező viszonyba – kért elnézést kacsintva a hegyi vezető, s utána láthatóan megpróbált jobban összpontosítani, kevés sikerrel: – Pujka Balaga… Blabla… Bal-ga-na-i-va.
– Puja vagyok – pislogott szendén a gyerekarcú orosz kislány.
– Aztat látom – nézett ki a papírja mögül a norvég –, de mi köze ennek a nevihe?
– A neve Puja és nem Pujka, ezt akarta közölni, maga ostoba fráter – állt fel a kislány mellől egy javakorabeli, tenyerestalpas asszonyság. – És mielőtt az én nevemből is nyelvtörő mondókát faragna, elárulom, hogy én vagyok Ihajla Csuhajlova, szovjet etnográfus, vagy ha úgy jobban megérti: néprajzkutató. Maguknak is azt javaslom – fordult felénk –, diktálják be a nevüket ennek a diszlexiás férfiúnak, úgy biztosan hamarabb végzünk ezzel a napirendi ponttal.
Stramm Tockostadnak céklavörös lett a feje, és eme színváltozáson kívül az is látszott rajta, hogy bár nem értette maradéktalanul, jól megjegyezte Csuhajlova szavait. Mindazonáltal nem gördített akadályt a javaslata elé, szorgalmasan kipipálta a sorban lejelentkező tudósok neveit.
– Hát az a spanyol fószer hun van? – kérdezte az aktus végén.
– Miféle spanyolra céloz? – érdeklődtünk többen, akiknek semmiféle hispániai illetőségű kollégáról nem volt tudomásunk, mire Tockostad ismét a papírjaiba mélyedt, és nagy keservesen kibetűzte a kérdéses nevet:
– Hát ez a Alapo San Capatos El Azott de Leplez… Eggyáltalán ez egy darab fószernak a neve, vagy vele jött a egész csalággya?
– A felesége biztosan nem jött vele – közölte jelentőségteljes hangsúlylyal Ihajla Csuhajlova. – Máskülönben nem molesztált volna engem olyan rámenősen tegnap este a szállodában.
– Eztet eggyelőre haggyuk. Arra vónák kíváncsi, hun van mostan ez a fószer? – forszírozta tovább a kérdést Stramm Tockostad, de mivel hiába várta a választ, belepillantott a sátorbeosztásba:
– Klausz Rittberger… Mékőjük a?
A szarukeretes szemüveget viselő osztrák geológus félénken emelkedett fel a helyéről.
– Kend a lakótársa, magának tunni kéne róla.
– A sátrunkban van – szepegte Rittberger. – Alszik.
– Alsziiik?! Oszt mi a rossebér nem kőtötte fel?
– Hát… az az igazság, hogy… szóval, én próbáltam, de nem sikerült.
– Nem-e? Há mi a kórság van avval a fószerral?
– Majd én megmondom, mi van vele! – rikoltotta Csuhajlova. – Biztosan berúgott, mint a disznó! Tegnap este is, amikor azokkal a tisztességtelen ajánlataival üldözött, csak úgy dőlt belőle az alkoholszag!
Jómagam teljes mértékben hitelt adtam Ihajla szavainak. Ha ez az őrült spanyol valóban udvarolni kezdett az orosz néprajzkutatónak, akit még a legjóindulatúbb zsűritagok is simán kiejtettek volna a nagymamák szépségversenyének megyei selejtezőjén, akkor Szenyor Leplez nyilvánvalóan többet ivott a kelleténél. Citokceau, a francia nyelvész is osztotta ezt a feltételezést, bár ő a saját tudománya felől közelítette meg a kérdést:
– A neve is erről árulkodik: alaposan kapatos, elázott, és most leplezni próbálja…
– Csakugyan be van szíva? – fordult vissza a geológushoz a norvég, mire az néma bólintással válaszolt.
– Osztán nem-i gondolta úgy kend, hogy eztet közölni kéne vélem, he?
– Hát… az az igazság, hogy… nem akartam… izé … szóval, nem akartam árulkodni.
– Hogy mongya kend? Nem akart árulkodni??? Há megáll az eszem! Ércsük mán meg, nekem mindenről tunni kell, ami magukkal történik, mer én vagyok itten mindenér a felelős! Én nem viccelődhetek a nevükkel, mint Citokceau úr, mer gondojják mán el, hogy venné az ki magát, ha megkérdeznék tőlem Khlumpa kolostorába, hogy hun hagytam el a fószerokat, oszt aszondanám, hogy teszem azt Mr. Jack Potot elnyerte tülem kártyán a jeti. Vagy kérdeznék, hogy mékőjük az a Phil O’Dendron, én meg odaadnák nekiek egy virágcserép fődet, oszt aszondanám, hogy locsojják csak szorgalmasan, oszt eccer majcsak kikel. Nem hinném, hogy viccesen fognák fel, de hogy a fizetésembül levonnák, az hóttbisztos. Oszt erre kend aszongya, hogy nem akar árulkodni? Hát hun vagyunk, a iskolába?!
Eme költői kérdését kár volt feltennie. Ékesszólása nyomán a legfelületesebb hallgatóságban sem keletkezhetett volna ilyen benyomás.
– Én azt a férfit még nem is láttam józannak – ragadta magához a szót ismét Ihajla. – Tegnap este is, amikor a szállodában előhozakodott azokkal a gusztustalan…
– Hallgasson mán el, a jó mindenségit neki! – torkolta le a hegyi vezető. – A fene se kiváncsi a maga intim kalangyaira avval a fószerral!
Ihajla egy pillanatig levegő után kapkodott, aztán bántóan magas fejhangon rikácsolni kezdett:
– Hogy merészel ilyen hangot megütni velem szemben, maga ostoba muzsik?! Vegye tudomásul, hogy vörös diplomával végeztem a Lomonoszov Egyetemen, könyvtár-néprajz szakon, utána pedig…
– Inkább a könyvtár-kantár szakot végezte vóna el, akkó legalább nem szerencsétlenkedett vóna annyit előttem a jakjával! – vágott vissza a norvég, így Csuhajlova tudományos karrierjének következő állomásai továbbra is titokban maradtak előttünk. – Ha idejébe meg nem előzöm, tán még most is a hágón tötymörögnénk!
Az orosz néprajzkutatón látszott, hogy most már valami igazán népieset akar mondani a hegyi vezetőnek, de ekkor váratlanul Hayba kapitány emelkedett szólásra.
– Jól-e hallani, Mr. Tockostad? Te előzést eszközöl a Kart-hágón? Well, ez esetben én kénytelen megbüntetni 150 rúpia, mert szóban forgó útszakasz hatálya alatt előzésnek mindennemű fajta rajta van tilos – jelentette ki fontoskodva, majd elindult a tábori asztal felé. Közben, úgy látszik, rögtönzött feljebbviteli eljárást bonyolított le fejben, mert amikor odaért a norvéghoz, már a másodfokú ítéletet ismertette vele: – Sőt, én büntetlek meg 200 rúpia, mert te lenni vezető of expedíció, neked kell járni elöl, mint a mintapéldánynak a jó példához!
– Na de…
– Én ezt már döntöttem fel végleg. Ítélet lenni nagyon jogerős. Te nem vitatkoz, hanem adni ide kezembe bele nekem jegyek of bank – közölte ellentmondást nem tűrve, és azonmód bevasalta az említett összeget a cifrán káromkodó hegyi vezetőtől.
Úgy éreztem, nagyon itt lenne már az ideje, hogy végre egy intelligens, karizmatikus, kiváló szervezői és vezetői képességekkel megáldott férfiú átvegye az irányítást, ezért aztán szólásra emelkedtem:
– Hölgyeim és uraim, azt hiszem, sokkal fontosabb dolgunk is lenne most, mint közlekedési kihágásokról vagy egyes tudóstársaink dorbézolásra való hajlamairól eszmét cserélni.
Helyeslő moraj követte szavaimat, mire így folytattam:
– Azt hiszem, az expedíciónkkal összefüggésben ennél sokkal lényegesebb kérdések is felmerültek, amelyekre ideje volna már választ kapnunk valakitől, elsősorban talán a vezetőnktől.
– Nekiwa nigaza! – kiáltotta Kutatomuki, aki számára öreg barátja folyamatosan fordította az elhangzottakat, aztán Stramm Tockostadhoz fordult. – Kiayo rimarihe aza Tikush punimaca?
A hegyi vezető arcáról pontosan leolvasható volt, hogy a japán nyelv ismerete nem gazdagítja műveltségének egyébként is földszintes tárházát.
– Citokceau úr, fordíccsa mán le, mit csivitel ez a kis sárgarigó, mer egy büdös szót se értek belüle!
– Szolgálatára, Möszjő Tockostad. Japán barátunk Madmazell Tikush személye iránt érdeklődött.
– Oszt mire kíváncsi? Mán csak azér kérdem, mer én aztán egy kukkot se tudok errül a Tikush nevű nőszemélyrül, mivel hogy még sose nem is hallottam róla azelőtt. Aztat is most hallom először, hogy Madmazell a keresztneve.
Minden eddiginél nagyobb lárma tört ki a szavai nyomán. Phil O’Dendron, az ír botanikus izgatott arccal hajolt a hegyi vezető asztalára:
– Ezt úgy értsük, uram, hogy ön nem is ismeri a szóban forgó hölgyet? Akarom mondani… nem is találkozott még vele, azt akarja ezzel sugalmazni?
– Én nem akarok eggyáltalába sugdolózni, mer ebbe a hangzavarba meg se értené kend. Én csak aszondom, hogy életembe nem láttam még aztat a nőszemélyt, mindössze egy levelet kaptam tüle, amibe megkért, hogy vezessem el eztet a expedíciót a hágókon átal a Khlumpa kolostorig. Ottan osztán majd…
Nem lehetett érteni, hogy ottan osztán majd mi lesz, mert a sátorban teljes erőből tombolt a hangzavar és a káosz. Nő és férfi, fiatal és öreg, hórihorgas holland és alacsony japán mind a magáét fújta, persze a lehető legnagyobb hangerővel. (Egyedül a dán művészettörténész, Megsepissen nem szólt egy árva szót sem.) Ezt az áldatlan helyzetet Jacques Citokceau elégelte meg a leghamarabb, és öblös hangján kulturált viselkedésre szólította fel tudóstársait:
– K*ss legy*n már, a r*h*dt ***********, ****!!! Azt a ***********át neki, ***************** b*gázs!!!
– Kösz a segíccséget, Citokceau úr – hálálkodott a nyelvésznek Stramm. – Na, mivel így elszaladt a idő, elégeggyenek meg annyival, hogy néhány nap múlva odaérünk Khlumpába, osztán majd ottan ez a Miss Tikush elmongya a továbbiakat. Addig is tegye a dógát mindenki, a madarász lesse a madarakat, a botanikus gyűccsön növényt, a bogarász bogarásszon, a meteorológus sasolja a meteorokat, kend meg, Rittberger úr, ha mán geológus, ne a haverjának falazzon, pedig aho is kell kő, én aztat nagyon jól tudom, de mégis inkább gyűccsön kavicsot. Mink meg a kapitánnyal majd vigyázunk magukra. Na jóccakát!