Este nyolc előtt nem sokkal érkezik meg a busz a megállóba. Leszáll róla egy apuka is a hároméves forma kisfiával. Apukán látszik, hogy ma is meggyötörte az élet, de a kisfia bezzeg virgonc, és a következő ötlettel áll elő:
– Vegyünk csipszet!
Apukán látszik, hogy a családfenntartók száraz kenyerét rágcsálta egész péntek délelőtt, meg még jócskán délután is. Olyan fáradt, hogy legszívesebben ledőlne a megállóban kihelyezett padra. De a kiskrampó köti az ebet a karóhoz:
– Vegyünk csipszet!
– Jól van, de akkor siessünk – egyezik bele apuka –, mindjárt bezár a bolt.
A kissrác örömmel nyugtázza a fejleményeket. Lesz csipsz. Ám számára így még nem teljes az este, új ötlettel áll elő:
– Gyere, apa, menjünk a szélén, ahogy szoktuk! – Azzal már fel is lép a hosszú virágágyás szélét képező betonkockára, és egyik lábát a másik után téve elkezd egyensúlyozni a keskeny útvonalon.
Apuka próbálja elmagyarázni:
– Ha most játszani akarsz, rendben van, csak közben be fog zárni a bolt.
A kisfiú tágra nyílt szemmel néz az édesapjára, láthatóan nem áll össze a fejében az ok-okozati összefüggés:
– Gyere már, apa! Gyere utánam, ahogy szoktuk!
Apuka még egy kísérletet tesz:
– Ha a peremen megyünk, akkor csak lassan tudunk haladni. És nem fogunk odaérni a bolthoz. Ha bezár a bolt, nem tudunk csipszet venni.
A kissrác felkacag, nem érti. Nyolc óra, záróra, bolt, perem, játék, haladás… mit érdekli őt ez az egész felnőttes katyvasz? Itt az apukája, ezt szokták játszani, hát akkor hajrá, utána meg lesz csipsz, és minden jó lesz.
Apuka fellép a betonkockára. Tipeg a fia után. Lemondóan, fáradtan, de szolgálatkészen. Hát jó, akkor legyen így.
Elöl a kiskrampó halad, karjait oldalra kitárva, felhőtlenül kacagva, ahogy máskor is, amikor ezt a remek játékot játszották apával.
És aztán nagy sokára odaérnek a bolthoz. Ami közben persze bezárt.
Apuka megemeli a kisfiút, aki ezáltal már maga is érzékelheti, hogy hiába húzza, nyomja, rángatja a kilincset, az ajtó nem nyílik. A bolt bezárt. Csipsz tehát nincs.
Először csak elkomorul az arca, de kisvártatva keserves sírásra fakad. Apuka ölbe veszi, és most már nem a virágágyás peremén egyensúlyozva, hanem határozott léptekkel haladnak hazafelé. A járdán, ahogy illik.
A kisfiú sír. Apuka meg néma. Még véletlenül sem mondja azt, hogy „na látod, én szóltam előre”.
Kedves kisfiú! Legyél büszke az apukádra, mert olyasvalamit tanított ma neked, aminek sokszor veszed még hasznát a nagybetűs életben.