Ám amíg Barna búcsút vett tőlük, eszébe jutottak a megfelelő szavak. Rájött arra is, hogy csak azt kell megfogalmaznia, amit a szíve diktál, s amint kettesben maradtak Évivel, bele is vágott a monológba:
– Emlékszel még arra a szép december eleji napra, amikor lékhorgászaton voltunk? Nos, azt hiszem, ott kezdődött el a mi közös történetünk.
Évi csodálkozva tekintett kedvese arcára. Még soha nem látta ilyen ünnepélyesnek, egyszersmind elfogódottnak.
– Attól a naptól kezdve érzem, hogy szeretlek – folytatta Ákos –, és ez az érzelem azóta mind jobban kiteljesedett bennem. Régóta vágytam rá, hogy a Gondviselés az utamba vezérelje azt a lányt, aki a társam lehetne egy egész életen át. És most úgy érzem, megadatott, amiért oly sokat imádkoztam. Ezért hát azt hiszem, elérkezett az ideje, hogy új fejezetet nyissunk a kettőnk történetében.
A lány szíve egyre hevesebben vert. Elakadó lélegzettel várta a folytatást, aztán viszont egy időre alábbhagyott az izgatottsága, Ákos ugyanis egy különös csavarral a kézilabdára terelte a szót:
– Harmadikok lettetek ezen a küzdelmes tornán. Tudom, hogy az aranyérem reményében utaztatok ide, de hát nem sikerülhet minden úgy, ahogy az ember eltervezi, dolgozzon mégoly szívósan is a cél érdekében. Bronzérmet nyertetek, s erre méltán lehettek büszkék. Én azonban úgy gondolom, te megérdemled az aranyat is. – Azzal a zsebébe nyúlt, és előhúzott belőle egy semmivel össze nem téveszthető dobozkát. A szomszédos asztalnál egy idős nénike, aki ez idáig a teáját hörpölgette, meghatott arccal, lopva figyelte a fiatalokat, s közben fölvette a szemüvegét, hogy jobban láthasson.
Ákos átnyújtotta a dobozkát az asztal fölött, és így szólt:
– Évi, légy a feleségem!
A lány fülig pirult, amint kinyitotta az aprócska ékszeres dobozt. Lopva körbetekintett, mintha attól tartana, hogy valaki kilesi kettejük meghitt pillanatait. A nénike rögvest a teája fölé hajolt, és úgy tett, mintha e percben semmi sem érdekelné jobban, mint a csészéjében úszkáló citromkarika.
– Gyönyörű – suttogta elragadtatva Évi, aztán gondterhelt arckifejezést öltött: – Még sohasem kérték meg a kezemet. Bevallom, fogalmam sincs, mi a teendő ilyenkor, milyen viselkedést ír elő az etikett – vallotta be pironkodva. – Azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha egy kis gondolkodási időt kérek – tette hozzá mosolyogva.
– Én türelmes vagyok – jelentette ki Ákos, majd így biztatta kedvesét: – Arra kérlek, hogy amikor válaszolsz, ne hallgass semmi másra, csakis a szívedre.
Barna már korántsem volt ilyen türelmes, bár erre minden oka megvolt.
– Készülődjön a fiatalság! – nyitott be az étterembe. – Apa igencsak jó időt futott, már meg is érkezett. Nem messze, egy parkolóban vár minket.
Hajdú Endre gratulált a kislányának, sőt, a csapatpszichológusnak is, aztán ez utóbbitól megkérdezte:
– Nem akarsz vezetni? Szívesen átadom a kormányt.
Ezen kijelentés nyomán mindannyian meglepődtek. Nem sok dolog volt, amit a cégvezető szívesen átengedett volna másnak, s nem tartozott ezek közé az autójának vezetése sem. Ákos azonban higgadtan válaszolt:
– Most nem tehetem, Endre bácsi. A kedves fia volt szíves nemrég belém tukmálni egy pohár likőrt – vágta hátba mosolyogva Barnát. – Méregerős volt, úgyhogy kell néhány óra, amíg felszívódik a szervezetemben. De azt hiszem, valahol Szlovéniában már átvehetem a volánt.
– Az jó lesz – nyugtázta a Hajdú apuka. – Addigra ránk sötétedik, és mostanában valahogy nem szeretek éjszaka vezetni.
Útnak indultak hát. Barna bevágódott az édesapja mellé, a „fiatalság” pedig a hátsó ülésen bújt össze, és titokban egymás kezét szorongatták.
Az autópályán nemsokára elérték azt a szakaszt, ahol a táblák a velencei letérőt jelezték. Ákos egy percre elábrándozott, s lelki szemei előtt egy velencei nászút jelent meg. Aztán hirtelen valami arra késztette, hogy az útpályára fókuszálja a tekintetét. Rögtön látta, hogy baj lesz. Nagy baj.