A belső sávban haladó kamion, amelyik tulajdonképpen az ő autójukat előzte, megkezdte a visszatérést a külső sávba. Ezt a manővert azonban túl hamar indította el. A sofőr láthatóan nem mérte fel megfelelően, hogy mikor halad el a járműve teljes terjedelmével az előzendő személyautó mellett. A vontatmány hátulsó része egyre fenyegetőbb közelségbe került Hajdú Endre Audijához.
Ákos nyomban érzékelte a veszélyt, és szíve szerint el is kiáltotta volna magát, hogy „Fékezzen, Endre bácsi!”, de egyszerre furcsa érzés telepedett a lelkére. Szólásra nyitotta volna a száját, és tán előre is nyúlt volna, hogy megkocogtassa a sofőr vállát, de a teste valahogy nem akart engedelmeskedni az agya parancsainak.
Ugyanebben a pillanatban Hajdú Endre is fölfedezte a veszélyt, és a legrosszabbat cselekedte, amit ebben a helyzetben autóvezető tehet. Vadul jobbra rántotta a kormányt.
Aztán megállt az idő. Ákos azt érezte, hogy a feje tetejére fordul a világ, és hogy átszakítják a szalagkorlátot, de már ezek a momentumok is mint a lassított film peregtek le a szemei előtt. Folyton azt várta, hogy mikor érnek újra földet, de mintha kizökkentette volna valami a nagy időkereket forgásának szokásos ritmusából. Mint amikor beszáll a liftbe az ember, és abban a házban, ahol már ezerszer ment föl a harmadik emeletre, egyszer csak szokatlan, ismeretlen zajok keletkeznek, és a felvonó sehogy sem akaródzik megállni ott, ahol eddig mindig pontosan lefékezett. Aztán a dédnagymamája jelent meg a lelki szemei előtt. Ruhát teregetett, és fennhangon énekelte: „Este van, szürkül bé, tűzhelyeket seperj bé!”
Hirtelen megtörtént a becsapódás. Ákos – nem tudta, miért – pontosan érzékelte, hogy az autó a két jobb oldali kerekével fogott talajt, aztán tovább bucskázott, és számolatlanul vetette a bukfenceket a füves lejtőn. Mindezt olyan hangok kísérték, mint amikor tucatnyi befőttesüveg törik össze a konyha padlóján, és Ákos jól látta maga előtt az édesanyját, amint megrovóan tekint rá, és közben azt firtatja, hogy miért torkoskodott a lekvárok között a spájzban. Érezte, amint furcsamód összetöpörödik a teste, s immár kisgyerekként élte át, hogy az édesapja kézen fogja, és csak pörögnek és szédülnek a vidámpark óriáskerekének egyik pirosra festett fülkéjében. Aztán Apa léggömböt vett neki, és később megdicsérte, amiért önzetlenül odaadja a lufiját Lacikának, aki épp az imént durrantotta ki a magáét…
Ebben a pillanatban villámként hasított belé a gondolat: Hol van Évi keze? Az előbb még nagy bőszen szorongatta, és most nincs sehol. Görcsösen behajlította az ujjait, de döbbenten tapasztalta, hogy csak füvet és földet markol.
Úgy érezte magát, mint aki furcsa, mély álomból ébred. Fölemelte a fejét. Füves domboldalon feküdt, s kénytelen volt bevallani, hogy igencsak festői táj terül el a szeme előtt. Valahogy olyan érzése támadt, hogy most nem illik a táj szépségeivel foglalkoznia. Megpróbált fölegyenesedni és körbepillantani. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült hátrafordítania a fejét. Három embert látott egy azonosíthatatlan, fekete, zsákszerű kupac felé rohanni. Fölkelt a földről, és valami soha nem tapasztalt erő parancsának engedelmeskedve, ő is a földön fekvő alak felé vette az irányt.
Egy fiatal lányt, egy középkorú férfit és egy elegáns, középkorú nőt figyelt meg botladozása során, s ez utóbbi kétségbeesetten, szinte magánkívül ordított: Dottore, dottore!!!
Ákos közeledtével ijedten és szinte kötelességtudóan rebbentek szét, legalábbis az Almási fiú így értékelte a történteket. Olyan előzékenyen és tiszteletteljesen engedték a földön fekvő testhez, mintha csak orvos lett volna.
Ákos egyre hevesebben dobogó szívvel közelített a szörnyű helyszínhez. Hirtelen minden ízében remegni kezdett, mert ekkor jutott el a tudatáig, hogy a szűk embergyűrűn túl olyan látvány várja, amivel irtóztatóan nehéz lesz szembesülnie. Egyre inkább tisztában volt vele, hogy egy olyan ember fekszik ott, aki közel áll a szívéhez, és amikor elképzelte, kit fog hamarosan viszontlátni, beleborzongott a saját gondolataiba.