Kedvelem azokat a dokumentumfilm jellegű sorozatokat, amelyek egy-egy hivatás, szakma, foglalkozás érdekes, netán tanulságos epizódjait mutatják be a nagyérdemű közönségnek. Hogy csak egy példát mondjak: Légikatasztrófák. Nem éppen vidám téma, viszont kellőképpen le tud kötni, ahogy a helyszínelők és a nyomozók a roncsok, a fekete doboz és mindenféle egyéb dolgok vizsgálatával visszafejtik a szálakat, és kiderítik, hogy mi vezetett a sajnálatos balesethez.
Valamelyik éjjel az ágyamban feküdtem, fájó térddel, és már nem vehettem be aznap több fájdalomcsillapítót. Gondoltam, bekapcsolom a tévét, és elterelvén kissé a figyelmemet a hülye térdemről majd jól álomba sírom magamat. Így akadtam rá az egyik csatornán egy számomra új sorozatra, amely lengyel fémipari szakmunkások érdekes történeteit volt hivatott képernyőre vinni.
Szereplők: Bonyek, Zsipek, Dudek, Gromek és Pubek. Mindannyian férfiak. Közülük Bonyek és Zsipek lakatosok voltak, Dudek autószerelő, Gromek és Pubek pedig úgynevezett vasazók.
Többségükben átlagos fickóknak néztek ki, egyedül Pubek testalkata volt figyelemreméltó. Nem merném azt mondani rá, hogy puhos és dímatlan volt, mert akkor valahol kiüresítem eme csodálatos leíró jelzőket. Inkább úgy fogalmaznék, hogy Pubekhez hasonlatos zsírdisznót még a kalendáriumba’ se látni. Az ember egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy amit a teste közepén, elöl visel, az a terjedelmes pocakja, vagy pedig valami krónikusan súlyos, lábon kihordott, gigantikus hereduzzanat.
Ennek eldöntését nem segítette Pubek öltözködése sem. Szürke színű mackónadrágot viselt, bár az ember hajlamos volt inkább azt hinni, hogy összevarrtak számára két terebélyes jutazsákot, amit elöl megkötött magán.
A mackónadrág viselésének több iskolája is létezik. A férfiak többsége a derekán köti meg a madzagot, mások feljebb, a köldökük táján, megint mások a pocakjuk fölött. Nos, Pubek egyik irányzat mellett sem kötelezte el magát, ő gyakorlatilag szinte a hónaljáig felhúzta a nevezett ruhadarabot, amolyan Obelix-fílinggel.
A történetbe ott kapcsolódtam be, amikor a brigád egy roncstelepről valami kimustrált, leselejtezett katonai harcjárművet akart elszállítani. Az volt a tervük, hogy a járművet a saját telephelyükön majd szétbontják, és a vasat hasznosítják. Egycentis páncélzat esetén ez nem is tűnt rossz üzletnek, de ekkor bekövetkezett az első izgalmas bonyodalom! A vontató, amivel a harcjárművet el akarták húzni a telephelyükre, lefulladt!!!
Válságos perceket éltek át ezek a derék szakik (és persze a nézők is), amíg meg nem született a kitűnő megoldás. Hívtak egy másik vontatót, amelyik aztán megbikázta az ő vontatójukat, és immár mehetett minden tovább az eredeti tervek szerint!
A néző már-már megkönnyebbült, de csalóka volt a kép, még nem értek véget a bonyodalmak. A műhelyben Bonyek, az egyik lakatos szerette volna beüzemelni a lángvágót, de ez nem sikerült neki. Mint hamarosan kiderült, a fuvókával történt valami. A hátborzongató izgalmak közepette nem tudtam rendesen figyelni, így már nem emlékszem rá, hogy eltömődött-e, netán elhajlott, vagy mi a bánat történt vele, legyen elég annyi, hogy a fúvóka megmihájlott.
Fokozta az izgalmakat, hogy ekkor benyitott a műhelybe Zsipek, a másik lakatos, és így szólt:
– Na mi van, Bonyek? Még hozzá sem kezdtél? Most hívott a főnök, azt mondtam neki, hogy már elkezdtük szétvágni a cuccot. Mindjárt itt lesz.
Bonyek arcán páni félelem tükröződött. Ugyan a film készítői nem mutatták meg nekünk a főnököt, de a derék lakatos reakciójából megtudhattuk, hogy nem lehet túl kedves és elnéző ember, hanem inkább szigorú és hajcsár típusú művezető ő.
Bonyeknek nem maradt túl sok lehetősége. Azt tette, amit mindnyájan tennénk egy ilyen kiélezett helyzetben. Odalépett a munkapadhoz, kihúzott egy hatalmas fiókot, és a benne szereplő kacatok között elkezdett kotorászni, hátha talál egy másik fúvókát a lángvágóhoz.
CSAKHOGY NEM TALÁLT!!!
Kétségbeesésében könyörögni kezdett Zsipeknek:
– Gyere már, Zsipek, hátha te találsz!
– De mit?
– Másik fúvókát! Ami működik!
– Én?
– Igen, te!
– Úgy véled?
– Igen! Több szem többet lát!
– A fiókban?
– Hátha!
A rendező nagyon jó érzékkel ekkor egy másik jelenetet vágatott be a filmbe, jól tudván, hogy egy ehhez hasonló drámai párbeszéd után a közönségnek szüksége van némi pihenőre, nehogy infarktust vagy agyvérzést kapjon. A következő képsorokon tehát már azt láttuk, hogy Gromek és Pubek egy kis furgonnal autózik Wroclaw felé. Vidám mosolyuk megnyugtatólag hatott az emberre, és az is segített a nézőnek visszazökkenni a nyugalom medrébe, hogy azt látta, Gromek vezet, Pubek pedig az anyósülésen foglal helyet. Fordított esetben megint csak nyugtalanító percek következtek volna, hiszen valahogy meg kellett volna magyarázni a publikumnak, hogy Pubeket vajon miféle módszerrel sikerült bepréselni a kormány mögé a fertelmesen duzzadt heréivel és/vagy gigantikus pocakjával.
De a nyugalom nem tarthatott sokáig! A kis furgon, amivel vasazni ment volna a két derék kolléga, LEROBBANT!!!
Újból elviselhetetlenül izgalmas percek következtek. A hideglelést csak fokozta, hogy az operatőr ideges kameramozgással járkált a lerobbant autó körül, felváltva mutatva Gromek aggodalmas arcát és Pubek mackónadrágjának tágas ülepét.
Nem volt mit tenni, Gromek felhívta Dudeket, az autószerelőt. Az egyszeri néző pedig immár számtalan dolog miatt izgulhatott. Vajon talált-e másik fúvókát a lángvágóhoz Zsipek és Bonyek? Hozzákezdtek-e már a harcjármű szétbontásához? Odaért-e közben a főnök? Emide meg mikor ér ki Dudek, az autószerelő? És ha kiér, vajon mit fog mondani???
A reklám után kiderült. Dudek diagnózisa hátborzongatóan egyértelmű volt:
– Ezzel nem juttok el Wroclawba. Kiszakadt a jobb első felfüggesztés.
Igen, jól tetszenek következtetni. A jobb első felfüggesztés az anyósülés oldalán van. Igen, pontosan ott, ahol Pubek ült.
A néző csak bámulja a képernyőt, és sírni volna kedve. Pubek, Pubek, te anyaszomorító, hát miért nem a platón utaztál a hombár testeddel? Vagy legalább a duzzadt heréidet ne vitted volna magaddal az útra!
Kész. Eddig tudtam nézni ezt a fost. Immár nem érdekelt, hogy Zsipek és Bonyek talált-e új fúvókát. Úgy voltam vele, direkte megérdemlik, ha a főnök majd jól lecseszi őket. Gromek és Pubek pedig ássa el magát az út szélén, ahol lerohadtak, lehetőleg az egész stábbal együtt.
Értem én, hogy az „alkotók” megirigyelték más, szakmai jellegű sorozatok sikerét. Na de hát a mennydörgős mennykőbe már! Az nem úgy működik, hogy egy stábértekezleten eldöntjük, hogy ez a sztori érdekes, és onnantól az is lesz! Nem elhatározás kérdése, ti huszadrangú balfaszok!
Hangsúlyozni kívánom, semmiféle bajom nincs sem a lakatosokkal, sem az autószerelőkkel, sem egyéb kétkezi munka művelőivel. Sőt! Ugyanúgy tisztelem a munkájukat, mint bárki másét. De az ég szerelmére, hát ilyen unalmas szarságokból hogy lehet egyáltalán sorozatot csinálni? Egy tízperces epizódot nem ér meg egy ilyen „sztori”! Kinek érdekes ez? Legfeljebb néhány szaktársnak.
De még nekik sem! És most hadd induljak ki magamból. Hét évig dolgoztam a Magyar Posta kötelékében, ebből egy év volt kézbesítés, a többi ablakos munkahely volt. Ha nekem végig kéne néznem egy „dokumentum jellegű filmet” arról, hogy Takácsné Marika néninek kifogyott a festék a dátumbélyegzőjéből, a Varga Jóska nevű rovatoló meg véletlenül rossz helyen írta alá az átadóívet, akkor ugyanúgy elküldeném azt a stábot is a pék faxára! Hát a nagytalpú, nádvágó, romantikus lelkületű morva nénikétekkel szórakozzatok, ne a gyanútlan nézővel!
És most pár szó erejéig vissza a Légikatasztrófákhoz. Szó nincs róla, hogy azt állítanám, egy pilóta munkája nagyon érdekes, egy cipőfelsőrész-készítőé meg nem. Vagy egy orvos munkája nagyon fordulatos, egy éjjeliőré viszont mérsékelten. A lényeg a dramaturgia, ha már úgynevezett „filmről” van szó. Biztos vagyok benne, hogy mondjuk Tarantino olyan fotelbe szögező anyagot tudna forgatni, kizárólag portások és cipőfelsőrész-készítők közreműködésével, hogy ezek a derék lengyel atyafiak még a lábukról is lerágnák a körmöt, vagy levágnák lángvágóval, ha Zsipek végre megtalálná azt a kiaszott fúvókát a fiókban.
És még valamit a derék lengyel stáb figyelmébe ajánlanék: a Légikatasztrófáknak egyetlen epizódja sem arról szól, hogy egy DC 10-es felszáll Bostonban, majd annak rendje és módja szerint landol Atlantic City-ben, és közben hálistennek nem történik semmi érdekes. Mint ahogy egy orvos tízórás műtétjét sem volna érdemes filmre rögzíteni, ha annak az volna a legizgalmasabb momentuma, amikor izzadni kezd a homloka, és törlést kér az asszisztenstől. Tehát, ha úgy tetszik, egy pilóta vagy egy orvos munkája is lehet halál unalmas a külső szemlélő számára, annak ellenére, hogy közben nyilvánvalóan felelősségteljes, fárasztó és kimerítő.
De nem is magyarázom tovább, mert a végén még olyan unalmas leszek, mint Bonyek, Zsipek, Dudek, Gromek és Pubek együttvéve. Mindenesetre legalább nekem nem duzzad a herém. Egyelőre. Majd ha elkezd, forgatok belőle egy tízrészes sorozatot. És még az is érdekesebb lesz, mint ez a szánalmas, vasazós fosputtony.