Sóspataki indiánok #1

A nyári hőségben szinte olvadozott az aszfalt, amikor Almásiék autója a kis falucska, Sóspatak felé haladt az országúton. A családfő vezetett, hátul a két kisebbik fia ült, olyasfajta életvidám arckifejezéssel, amilyen teljes joggal elvárható két kisfiútól a szünidő kezdetén, amikor is igazi, hamisítatlan vidéki vakációra viszik őket. Ugyanis a nagyszülőkhöz igyekeztek éppen, akik néhány hónapja végre meg tudták valósítani régi álmukat, panellakásukat kertes házra cserélték, és ezzel egyúttal hátrahagyták a nagyvárost is, hogy hátralévő nyugdíjas éveiket az aprócska alföldi községben éljék le.

Amikor apa, Gergő és Öcsi megérkeztek, nagymama éppen elkészült az ebéddel, s már a tálalással foglalatoskodott.

– Miért csak négy személyre terít, édesanyám? – kérdezte Almási Károly, miután kölcsönösen köszöntötték egymást.

– Apád falugyűlésen van – felelte nagyi némi rosszallással a hangjában. – Valami polgárőrséget vagy mifenét szerveznek, tudjátok, az utóbbi időben nagyon elszaporodtak itt a tyúklopások, aztán az az egy szem körzeti megbízott egyedül nem tud az egész falura felügyelni éjszakánként.

– No, ez jellemző édesapámra – mondta nevetve Károly, miközben tekintélyes adag húslevest mert magának –, alig két hónapja költözött ide, máris benne van a közélet sűrűjében!

– Hál’Istennek, ezt a tyúkot már nem lophatja el tőlünk senki – jegyezte meg Gergő, miközben a szóban forgó jószág máját és egyik combját szedte a tányérjára.

Ebéd után a gyerekek kimentek az udvarra, hogy összebarátkozzanak Kormossal, a német juhász házőrzővel. Károly viszont sajnálkozva bejelentette, hogy neki bizony indulnia kell vissza a városba, mert szólítja a kötelesség, és már nem tudja megvárni az édesapját.

– Majd találkozunk a jövő hét végén – biztatta a nagyit –, amikor a család többi tagját hozom. Aztán mondja meg neki, édesanyám, hogy vigyázzon magára ott a polgárőrségben – tette hozzá őszinte féltéssel a hangjában. Aztán elbúcsúzott a csemetéitől is, a lelkükre kötve, hogy szófogadóak legyenek, s közben inkább Gergőre vetett szigorú pillantásokat.

Nem telt bele sok idő, a gyerekek is módfelett sajnálni kezdték, hogy nagyapó nem tért még haza a falugyűlésről. Mindig is ő volt az engedékenyebb ugyanis a két nagyszülő közül. Nagyanyó már annak idején, „városlakó” korában is csupa féltés és tiltás volt, most pedig, hogy falura költöztek, úgy látszik, az aggodalmai csak hatványozódtak, mert a fiúk minden ötletére, ami arra vonatkozott, hogy amolyan terepfelmérő csatangolásra indulnának, azonnal vétót jelentett be, s közben nyugtalanságtól remegő hangon ecsetelte, micsoda veszélyek leselkednek a gyerekekre itt vidéken, a napszúrástól kezdve a kutyaharapáson át a mérges cserszömörcéig.

Gergőék azzal érveltek, hogy a városban is vannak kóbor kutyák, és a nap is ugyanúgy tűz, majd szent esküvel megfogadták, hogy mindenféle gyanús növényt nagy ívben elkerülnének, mindhiába. Nagyi hajthatatlan maradt, s arra kérte őket, maradjanak a kertben és játsszanak szépen az árnyékban.

Szó ami szó, a kert valóban szép és gondozott volt, de úgyszólván percek alatt kimerített minden lehetőséget, ami egy hét- és egy tizenegy éves kisfiú szórakoztatását illeti. Így aztán Gergő és Öcsi roppantul megörültek, amikor a szomszédos portán egy szemüveges, kövér kissrácot pillantottak meg, s nyomban át is kiáltottak neki a kerítésen, hogy megejtsék a bemutatkozást:

– Szevasz, én Gergő vagyok, ő meg itt az öcsém, Zsolti, de nevezd csak nyugodtan Öcsinek, úgyis úgy hívja mindenki a családban, de még a suliban is. – mondta, majd nevetve hozzátette: – A rendes nevére talán már nem is hallgat.

– Könyörgöm, ne emlegesd az iskolát mindjárt a vakáció elején – kérte a kövér fiú fájdalmas fintort vágva, majd megenyhülve bemutatkozott: – Egyébként Gál Ernő a nevem.

– Nem jössz át hozzánk játszani, Ernő? – kérdezte reménykedve Öcsi, de a válasz hamar lelombozta.

– Sajnos nem tehetem. Nemsokára be kell vonulnom tanulni a nagymamámmal.

– Miért, tán megbuktál és a pótvizsgára készülsz? – érdeklődött kajánul Gergő.

– Nem, kérlek. Tiszta ötös vagyok mindenből. A mamámnak az a rögeszméje, hogy a nyári hónapok alatt szinten fog tartani.

Végszóra Ernőt be is hívták a házba, s a magukra maradt Almási fiúk szomorúan megjegyezték, hogy jobb lett volna, ha inkább a nagymamák mennek el a falugyűlésre.

Gergő és Öcsi tehát jó időre egyedül maradtak a kert végében, s jobb híján a kerítésen túl elterülő hatalmas legelőt bámulták, amely egyelőre tiltott terület volt a számukra. Már-már kezdtek beletörődni, hogy ilyen unalmas eseménytelenségben fog eltelni a délután, amikor egy hang szólalt meg, furcsamód éppen a fejük fölött:
– Hát ti meg mit lógatjátok az orrotokat?

Csodálkozva pillantottak fel a diófára, amelynek egyik vastag ágán egy félmeztelen, tízévesforma cigány fiú ült.

– Épp azon búslakodtunk, hogy az egyetlen játszótársunk is itt kellett, hogy hagyjon minket – tájékoztatta Gergő. – Nem volna kedved lemászni hozzánk?

– Inkább te gyere fel! – rikkantotta a kisfiú incselkedően – Lássuk, melyikünk bír magasabbra mászni! – s azzal meg is indult a fa tetejének ostromára.

Gergő nem az a fajta lurkó volt, aki megfutamodik az ilyesfajta kihívások elől, rögvest megmarkolta az alsó ágat, s ügyesen felhúzta magát. Ám csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy ebben a versenyszámban nincs esélye a másik fiúval szemben, hisz amaz pillanatok alatt olyan magasságba jutott, hogy Öcsi a földről szemlélve is beleszédült a látványba.

– Hé, kisöreg, ne bomolj már! – kiáltott föl Gergő, mert már ő is érezte, hogy kezd veszélyessé fajulni a nemesnek indult versengés. – Rendben van, elismerem, hogy te győztél, csak fordulj végre vissza! – kérlelte a kissrácot, de az, mintha meg sem hallotta volna, csak kúszott és kapaszkodott egyre följebb.

Az Almási fiúk most már komolyan kétségbeestek. Hát nincs így is elég bajuk? Nagyi egyébként is megtiltott nekik szinte mindent, hát ha még kitéved az udvarra, és azt látja, hogy cigánygyerekek potyognak az égből, akkor holtbiztos, hogy a szünidő hátralévő napjait szobafogságban kell majd tölteniük. Egymás szavába vágva könyörögtek hát az önjelölt kis légtornásznak, hogy rábírják a visszafordulásra.

– Na jó, lemegyek – hangzott valami iszonytató magasságból, de a megnyugtató szavakhoz rövid szünet után egy meghökkentő feltétel csatlakozott –, de cserébe ígérjétek meg, hogy a barátaim lesztek.

Az Almási fiúk természetesen azon nyomban megígérték.

– Mindig az életed kockáztatásával szoktál barátokat toborozni, Aladár? – érdeklődött Gergő, miután (már az anyaföld megnyugtató biztonságában) kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak. Pajtásuk arcára szomorúsággal vegyes hetyke mosoly ült ki, miközben válaszolt:

– Nincsenek barátaim. Egyébként pedig nem kockáztattam az életem. Nálam ügyesebben senki sem mászik fára a világon.

Eszükbe sem jutott kétségbe vonni a kijelentést, nehogy újabb bizonyítási vágya támadjon újdonsült barátjuknak, azonban ekkor a ház felől Kormos közeledett fenyegetően csaholva, így aztán Aladár mégiscsak visszakapaszkodott az ágak közé, s hiába kiabáltak utána, elnyelték a lombok.

– Hát ti meg mit óbégattok? Azt hiszitek, így kell mókust fogni? – érdeklődött kacagva Ernő a kerítésnek támaszkodva.

Röviden beszámoltak neki a történtekről, amire a szemüveges fiú sűrű bólogatással reagált:

– Ismerem. Furcsa, magánakvaló kis fickó, leginkább a fákon szeret közlekedni. Egyébként ő a másik szomszédotok. Intézeti gyerek, most itt tölti a szünidőt a nagyapjánál.

Gergőék még sokáig elhallgatták volna Ernő elbeszélését Aladárról és a nagypapájáról, ekkor azonban megérkezett a saját nagyapjuk, és ők versenyt futottak a ribizlibokrok között, hogy mihamarabb a nyakába ugorhassanak. Ez nem egyszerűen az unokai szeretet megnyilvánulása volt, hiszen a fiúk nagyapót mint egyszemélyes felszabadító sereget is üdvözölték. Uzsonna közben beszámoltak neki a nagymama által állított tilalomfákról, s nem is csalódtak a kisöregben, bár a mami egyelőre megpróbálta védeni az álláspontját:

– De hát ott a legelő azzal a sok tehénnel, a másik végén a vasút, amögött meg a csatorna! Egy perc nyugtom se lenne…

– Ugyan már, angyalom! – korholta hitvesét a papa. – Csak nem akarod, hogy naphosszat a szoknyádon üljenek? – azzal a srácok felé fordult, s gyorsan kikérdezte őket a szarvasmarhákra, illetve a vonatközlekedésre vonatkozó helyes viselkedés mibenlétéről, továbbá a biztonságos fürdőzés szabályairól. A kifogástalan válaszok nyomán elégedetten pödörte meg a bajuszát:

– Hallod, anyjuk? Ügyes fiúk ezek, nem kell félteni őket. Mellesleg a tehén nem bánt, a vonat ritkán jár, és akkor is hangosat kürtöl, és a fiúk sincsenek cukorból, hogy elolvadjanak, ha megmártóznak abban a kacsaúsztatóban.