Vacsora után Gergő és Öcsi a felszabadultság boldog érzeményével a szívében futott hátra a kert végébe. Ernőt már nem találták kint, biztosan megint tanulnia kellett a mamájával, és egyelőre Aladár sem mutatkozott a diófa tetején. Az Almási fiúk hát beérték azzal, hogy felváltva rugdostak egy teniszlabdát Kormosnak, aki mindannyiszor szorgalmasan visszahozta nekik.
Már jócskán alkonyodott, amikor Gergő egyik rúgása olyan hosszúra sikerült, hogy a labda túlszállt a kerítésen, és a legelőn ért földet. Kormostól igazán nem volt elvárható,hogy elhúzza a riglit a kiskapun, így ezúttal Gergő maga indult a labdáért.
Kutakodása közben három fiúra lett figyelmes, akik szintén a legelőn tanyáztak, mégpedig a Gálék túlsó szomszédjának telke mögötti részen. Akaratlanul is rajtuk felejtette a tekintetét, mert szó ami szó, igencsak szokatlan látványt nyújtottak a szürkületben. Egy sátor előtt üldögéltek, egy kisebbfajta tábortűz körül. Mindhárman hajpántot viseltek, amelyekbe madártollakat tűztek. És amint fel-fellobbant a tűz és megvilágította zord arcukat, jól látható volt, hogy mindannyian harci színekben pompáznak.
Közben nagyi hátrakiáltott, hogy kész a fürdővíz, de Gergőék megbeszélték, hogy másnap mindenképpen felkeresik az „indiántábort”, és megegyeztek, hogy nem is olyan unalmas hely ez a Sóspatak, mint amilyennek néhány órával korábban tűnt.
Másnap tehát reggeli után az első dolguk volt hátramenni a kert végébe, ahol is átfütyültek Ernőnek, hogy megosszák vele az előző este tapasztaltakat. Épphogy belemerültek a beszélgetésbe, kisvártatva zörögni kezdtek a faágak, és a maga rendhagyó módján, néhány méterrel a föld felett megjelent körükben Aladár is. Amikor megtudta, mire készülnek a srácok, reménykedve megkérdezte:
– Én is veletek mehetek?
– Hát persze, hiszen a barátunk vagy – nyugtatta meg Gergő, majd átkarolta a boldog mosollyal földre huppanó fiú vállát, és nagy egyetértésben elindultak az indiánok tábora felé. A három harcos most is a sátor előtt üldögélt, ezúttal tábortűz nélkül. Ketten közülük Gergővel látszottak egyidősnek, de a legkisebb is csupán két-három évvel lehetett fiatalabb náluk. A legmagasabbikuk felemelkedett közeledésük láttán:
– Állj! Egy lépéssel se tovább! – harsogta fenyegetően. – A sziúk vadászterületére léptetek!
– Csigavér! – próbálta megnyugtatni Gergő. – Békés szándékkal jöttünk, hiszen mi is indiánok vagyunk.
Hatalmas röhögés fogadta a szavait.
– Ugyan miféle indiánok lennétek ti, préri szégyenei!? – kérdezte gúnyosan a kisebbik.
– Én látok köztük egy dakotát – jegyezte meg a harmadik, s ezalatt olyan merően bámulta Aladárt, hogy mindenki megérthette, a „dakota” kifejezés ezúttal a roma szinonimájaként hangzott el. Közben a vezérük keresztbe fonta karjait kidüllesztett mellén, kihívóan a jövevények elé állt, és patetikus hangon bejelentette:
– Én Fehér Bölény vagyok, a rettegett sziú törzs főnöke. Az ott az öcsém, Üvöltő Farkas, ő pedig Vörös Medve, az unokatestvérünk – mutatta be a vigyorgó társaságot, majd újból a váratlan vendégek felé fordult: – És bennetek kit nem tisztelhetünk? Van egyáltalán nevetek?
Gergőnek már a nyelvén volt a válasz, amikor Vörös Medve megelőzte, és az alkalmi keresztapa szerepében tetszelegve felvihogott:
– Azt a dagit biztosan Gömbvillámnak hívják!
Újabb, az előbbinél is harsogóbb röhej tört ki a sziúk körében. Ernő elővigyázatosan levette a szemüvegét, hogy megkímélhesse egy esetleges verekedés kitörése esetén, és Aladáron is látszott, hogy csak úgy fortyog benne az indulat a „ledakotázás” okán, de Gergő egy mozdulattal lecsillapította őket, majd karon fogta barátait, és méltóságteljes komorsággal faképnél hagyták a hahotázó indiánokat.
– Fehér Bölény, Üvöltő Farkas, Vörös Medve… na hiszen, szép kis társaság! – dohogott Öcsi útközben. – Ez nem is indián törzs, ez egy tarka állatkert!
– Ez az úgynevezett Üvöltő Farkas csak akkor ilyen bátor legény, ha a nagyok társaságában van – jegyezte meg Ernő, miközben újból az orrára illesztette a szemüvegét.
– Csak találkoznánk egyszer szemtől szemben, Vinnyogó Sakált csinálnék belőle! – fogadkozott Aladár, de ez a harciasság csak arra volt elég, hogy egy percre leplezni tudja vele dühét, szomorúságát és bűntudatát. Kisvártatva újból megszólalt, és elkeseredetten megjegyezte: – Csak azért nem akartak veletek játszani, mert én is ott voltam. Titeket biztos nem utálnak, csak engem, mert… mert én…
– Abszolúte nincs igazad – próbálta vigasztalni Ernő, és ehhez tudálékos modorán kívül bevetette érvként a helyismeretét is, ami kétségkívül a legnagyobb volt valamennyiüké között: – Hidd el, én jobban ismerem őket, már csak azért is, mert Huszárik néni, a nagymamájuk a szomszédunk. Utálnak ezek mindenkit, egy sráccal sem állnak szóba a faluban. Nagyra vannak magukkal, mert ők pesti gyerekek. Lejönnek ide nyaralni, és itt számukra mindenki csak egy vidéki paraszt.
A szemüveges fiú kezdte egészen belelovalni magát a Huszárik fivérek szapulásába, s ez a kétes értékű lendület átragadt Aladárra is, olyannyira, hogy kisvártatva egymás szavába vágva ócsárolták a komplett sziú törzset, úgy ahogy van. Gergő döbbenten hallgatta a szitokáradatot, s csak hosszú percek múlva volt képes közbeszólni:
– Komolyan mondom, olyan gyűlölet cseng a hangotokból, hogy kezdek megijedni tőletek. Hát mire jó az, ha gyűlöljük a másikat? Mire jó az, ha…
– Már megbocsáss, kérlek, de teljesen úgy viselkedsz, mintha az elmúlt fél órában nem lettél volna köztünk! – méltatlankodott elhűlve Ernő, és Aladár azonnal a pártjára állt:
– Igaza van. Egyáltalán nem mi kezdtük a szemétkedést.
– De miért kellene visszaadnunk? – kérdezte Gergő nyugalmat erőltetve magára. – Nekünk éppen hogy össze kellene tartanunk, hiszen végeredményben egy népből valók vagyunk.
– Hogy érted ezt? – tudakolta Ernő, de Aladár leintette:
– Majd én megmondom. Hát mégiscsak velem van baj! Ti magyarok vagytok, én meg cigány! – kiáltotta remegő hangon, majd sarkon fordult, és láthatóan arra készült, hogy faképnél hagyja őket, de Gergő csöndes szavai hallatán megtorpant.
– Úgy értem, ahogy mondtam. Indiánok vagyunk mindannyian.
– Miféle indiánok vagyunk mi? – érdeklődött bátyjától Öcsi.
– Dakoták – hangzott el a kinyilatkoztatás. – Hallhattátok, a sziúk is megmondták az imént – bizonygatta Gergő, és örömmel látta, hogy Aladár lassan visszafordul. Érezte, hogy a következő pillanatokban sok minden eldőlhet, ezért gyorsan folytatta: – Nem is értem, miről ismerhettek föl, hiszen nem virítottak rajtunk a harci színeink – csóválta a fejét csodálkozást mímelve. – De attól a tény tény marad: mi mind a négyen a hős dakota törzs fiai vagyunk. A dakoták nemzetsége pedig, akárcsak a sziúké, az indián népek nagy családjába tartozik. Hát ezért mondtam azt, testvéreim, hogy egy vérből valók vagyunk mindannyian, emiatt nem szabad egymás ellenében kiásnunk a csatabárdot. Uff, én beszéltem! – S azzal törökülésben elhelyezkedett a fűben, miközben társai tátott szájjal bámultak rá.
Aladár eszmélt a leghamarabb, már ha zavart dadogását annak lehetett nevezni:
– Ezt úgy érted, hogy ti meg én, szóval… hogy mi… meg hogy ők is… izé…, akkor én is indián vagyok?
– Idefigyelj, kérlek! – vette át a szót Ernő, aki ekkorra megértette már Gergő szándékait. – Ne kérdezz butaságokat! A vak is láthatja rajtad, hogy közénk tartozol. Tudod, hogyan jellemeznének téged egy indiánregényben? Valahogy így: „bőre akár a bronz, hollófekete haja a vállát verdeste, nemes metszésű orra markáns vonásokat kölcsönzött bátor arcának.” Ha valaki méltán nevezheti magát indiánnak közülünk,az te vagy.
Aladár egyelőre nem látta tisztán a dolgok közötti összefüggéseket, annyit azonban világosan felfogott, hogy újdonsült barátainak eszük ágában sincs kitaszítani maguk közül.
– Na jól van, jól van – hadarta most már örömteli izgatottsággal. – De hát hogy lehetnénk mi indiánok? Hisz nincsenek tollaink, nincs kimázolva az arcunk…, még nevünk sincs, ezt is megmondták azok a… szóval a sziúk.
– Nos, kérlek öregem – tolta föl szemüvegét Ernő –, illetve bocsánat, testvérem, tudod a névadás az indiánoknál egész másképp történik, mint nálunk, illetve, khm… a sápadtarcúaknál. A prérin nem csecsemőkorban keresztelnek. A rézbőrű harcost csak serdülőkorában nevezik el, általában valamilyen jellemző tulajdonsága alapján, vagy kiemelkedő hőstette nyomán, esetleg az első vadászatán elejtett áldozata után.
– Ami pedig az arcunk kimázolását illeti – folytatta Gergő –, azt csak bízzátok ide, testvéreim – kacsintott sejtelmesen pajtásaira, majd Öcsihez fordult: – Ha még mindig ugyanabban a szekrényben őrizgeti a nagyi a fiatalkori szépítőszereit, amelyikben a városban tartotta, akkor nemsokára akár a szivárvány minden színében pompázhatunk. Na idefigyeljetek! Én most belopózom a házba, és kihozom a zsákmányt úgy, hogy senki nem fogja észrevenni! Uff, én beszéltem! – azzal bement a kiskapun, majd rögtön le is hasalt a ribizlibokrok között.