Barna feküdt a földön, borzalmas állapotban. Tagjai kicsavarodva, az arca merő vér. Ákos rémülten térdelt le mellé, s kétségbeesve járatta a tekintetét az összetört testen, de aztán rá kellett ébrednie: itt ember már nem segíthet. Elővette a zsebkendőjét, és gyöngéden letörölte a vért barátja arcáról. Barna most megmozdult, és megragadta Ákos kezét. Mondani akart valamit, de egyelőre nem volt képes megszólalni.
– Most ne beszélj, Barnus! – szólt rá az Almási fiú, és miközben a barátja kezét fogta, érezte, milyen lassan és gyengén ver a pulzusa. Mintha csak egy madárka szíve próbálta volna vérrel ellátni a súlyos testet.
Barna kinyitotta a szemét, s tekintetével barátja arcát kereste. Amikor megtalálta, halvány mosoly jelent meg a szája szegletében.
– Vigyázz a húgomra… Légy jó hozzá – suttogta erőtlenül, aztán az ég felé fordította a tekintetét, és mélyet sóhajtott.
Ákos érezte, hogy a madárka szíve megszűnt dobogni. Lezárta barátja szemét, s tudta, hogy ő már úton van egy szebb ország felé. Fájdalommal telve egyenesedett föl, s a könnyein át kétségbeesve tekintett körbe Évit keresve, hogy mihamarabb teljesíthesse barátja végakaratát.
Végre fölfedezte Hajdú Endre kocsiját. A füves domboldal tövében hevert, iszonyúan összetörve. Többen is futkostak a roncs körül, de láthatóan fogalmuk sem volt, hogyan segíthetnének a bennrekedteknek.
Ákos szédelegve megindult az autó felé. Többször elesett a fűben, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire oda tudott vergődni. A látvány elkeserítő volt. Évi és az édesapja a roncsba szorulva hevertek, mindketten eszméletlen állapotban. Az elegáns, középkorú nő, aki nemrég orvosért kiáltott, most anyanyelvén jajveszékelt és a kezeit tördelte, két alacsony férfi pedig sorra megpróbálta kifeszíteni a kocsi ajtajait. Látható volt, hogy nem sikerülhet nekik. Nem mintha nem adtak volna bele apait-anyait, de puszta kézzel egy náluk sokkal jobb kondícióban lévő ember sem bírt volna az összegyűrődött karosszériával.
Szerencsére ekkor rohanvást megérkezett a helyszínre egy jól megtermett teherautósofőr, kezében egy emelővel, amit aztán a kocsi bal hátsó ajtajánál támadt résbe illesztett, és gyors mozdulatokkal elkezdte szétfeszíteni az egymásra préselődött acéllemezeket. Most már, gépi erőt alkalmazva jó esély nyílt rá, hogy hamarosan kiemeljék a roncsból a sérülteket.
Ákos egyelőre földbe gyökerezett lábbal állt az autó mellett, két kezét a füleire tapasztva, mert újból felharsant a bensejében dédnagymamája éneke, és egyre elviselhetetlenebbül visszhangzott a fülében: „Este van, szürkül bé, tűzhelyeket seperj bé!”
Aztán benzinszag csapta meg az orrát, s ettől borzasztó sejtelme támadt. Rémülten roskadt a földre, és megpróbált bekúszni a roncs alá, hogy szemügyre vehesse a benzintankot. Azonban azt tapasztalta, hogy a tartály épségben vészelte át a balesetet, szivárgásnak nyoma sem volt. Négykézláb az autó elejéhez mászott, s közben egyre jobban facsarta az orrát a benzinbűz. A motorházba tekintve már tudta, hogy még nagyobb baj van készülőben. A porlasztóból és a benzinpumpából is csordogált az üzemanyag, s csupán idő kérdése volt, hogy valamelyik átforrósodott alkatrész mikor lobbantja lángra a benzint.
Az Almási fiú felpattant a földről, és idegesen hadonászva magyarázott valamit a körülötte állóknak, de senki nem értette egyetlen szavát sem. Riadtan és részvétteljesen bámulták, s mindenki azt hitte, sokkot kapott az átélt eseményektől. Ő azonban nem adta fel, mert hirtelen eszébe jutott, hogy Endre bácsi mindig hordott a csomagtartójában poroltót. Újra a kocsi hátuljához sietett, de kétségbeesve tapasztalta, hogy a csomagtartó tetejét sem lesz egyszerű kinyitni, hiszen az is úgy összesajtolódott, akár a szardíniásdoboz. Ákos körbepásztázta a talajt maga körül nagyobbfajta fahusángot keresve, de egyelőre nem látott olyat, amelyik megfelelt volna a céljainak. Ebben a pillanatban vadul felcsaptak a lángok a motorházban.