Az autó körül bámészkodók, a motorházból előtörő lángnyelvek láttán, attól tartva, hogy a kocsi nemsokára felrobban, hanyatt-homlok szétszaladtak a szélrózsa minden irányába. Ez önmagában még nem is lett volna baj, de azok is menekülőre fogták, akik eddig az ajtók kifeszítésén fáradoztak.
Ákos kétségbeesetten próbálta kinyitni a csomagtartót, de sajnos jól látszott, hogy ez puszta kézzel semmiképp sem sikerülhet. Most támadt csak igazán sírhatnékja. A könnyek és a motorházból áramló füst egyszerre marták a szemét. Közben újra gyötörni kezdték a belső hangok. Ezúttal az édesapját látta lelki szemei előtt, aki vérfagyasztó nyugalommal így szólt hozzá: „Nézd a dolgok jó oldalát, nagyfiam!” Ákos legszívesebben felüvöltött volna tehetetlen dühében, de aztán a pillantása az autó jobb oldala mellett heverő emelőszárra esett, amelyet a teherautósofőr dobott el, amikor hátrahagyta a helyszínt. Hősünk nyomban felkapta a méternyi hosszú vasrudat, és most azzal próbálta fölfeszíteni a csomagtartó tetejét. Minden erejét beleadta, de hiába. Az átkozott zár nem engedelmeskedett.
A nagy erőlködéstől már vörös karikák ugráltak a szemei előtt. Szédülés fogta el, és újra hallucinálni kezdett. A Pál utcai fiúkat látta maga előtt, amint éppen métát játszanak a grundon. Csónakos akkorát ütött a labdába, hogy az egyenesen a szomszédos bérház tetejéig szállt. Kolnay és a gittegylet többi tagja tátott szájjal bámulta a produkciót.
Hősünk nyomban megértette az üzenetet. Jól marokra fogta a vasrudat, aztán célzott, és az utolsó erejét összegyűjtve hatalmasat suhintott a zárra, amely megadta magát valahára, és a karosszériából kitörve leesett a fűbe. Végre hozzáférhetővé vált a poroltókészülék, és Ákos nem is késlekedett a használatával. Előrerohant a motorházhoz, és megkezdte az oltást. Szerencsére segítsége is akadt. Mint kiderült, a nagydarab teherautósofőr nem azért hagyta el futva a helyszínt, mert megijedt a lángoktól. Épp ellenkezőleg. A saját poroltójáért rohant lélekszakadva.
Kettőzött erővel pillanatok alatt sikerült eloltaniuk a motortüzet. Ákos kimerülten rogyott a földre. Nyomban fel akart tápászkodni, de már nem volt ereje hozzá. Megpróbálta kúszva megközelíteni a kocsinak azt az ajtaját, amely mögött Évi raboskodott, de ekkor elveszítette az eszméletét.
Amikor magához tért, egy mentőorvost látott maga előtt. Az orvos mellett egy alacsony emberke guggolt, de az ő alakját már nem tudta tisztán kivenni.
– Mi történt Éviékkel? – nyöszörögte aléltan.
Az apró emberke válaszolt:
– Nyugodjon meg, most már jó kezekben van – mondta, és a hangja csodálatos módon a Barnáéra emlékeztette Ákost.
– Barnuskám, az ég áldjon meg, de rám ijesztettél az előbb! – nyögte boldog mosollyal az Almási fiú. – Na, mondd már, mi van a többiekkel?
– Az idősebb urat már elszállították a mentők, a fiatal lányt pedig most emelik be a helikopterbe. Mindketten túlélték a balesetet – hangzott a válasz.
Valóban, most már tisztán hallotta a rotor zúgását, olyannyira, hogy a feje is megfájdult belé. De egyvalami a fájdalomnál is mélyebben hasított az agyába. Miért magázza őt ez a Barnus gyerek? És miért beszél a szeretteiről úgy, mintha idegenek lennének?
Hirtelen, mintha csak a nap sugarai elől menekült volna el a szürke köd, kitisztult a látása. Egy köpcös, negyven év körüli, kopaszodó férfit látott maga előtt.
– Ki maga? – kérdezte döbbenten.
– A nevem Majoros Sándor, a szlovéniai Lendván dolgozom orvosként. Éppen hazafelé tartottam, amikor megláttam az út széli tumultust. Megálltam, hátha tudok segíteni. Az orvosi ismereteimre már nem volt szükség, mert az olasz kollégák akkor már a helyszínen voltak. A nyelvtudásommal azonban a segítségükre tudtam lenni.
– Áldja meg az Isten, Majoros Sándor – suttogta Ákos erőtlenül, aztán elhatalmasodott rajta a szívfájdalom. Zokogás rázta a vállait, és úgy folytak a könnyei, akár a megáradt patak. Még akkor is, amikor a hordágyra tették, egyre csak sírt, azzal a hangtalan, férfias zokogással, amely csak a legnemesebb szívű férfiak sajátja.