Két héttel a végzetes baleset után, egy hűvös, borongós júniusi estén Imre állt meg az Almási-ház kapujában. Úgy érezte, soha ilyen nehéz szívvel még nem látogatta meg a barátját, Ákost. A családfő engedte be a portára:
– Gyere csak be, Imruskám! A fiam hátul van a kertben. Most nagy szüksége van minden vigasztaló szóra.
Ákos a szalonnasütő mellett ült egy kerti padon. Messziről úgy tűnt, bóbiskol, de amint meghallotta, hogy valaki közeledik a ribizlibokrok szegélyezte ösvényen, föltápászkodott a padról, és nem sokkal később gyászos félmosollyal ölelte át a barátját. Imre óvatosan viszonozta ezt a gesztust, mert már értesült róla, hogy Ákosnak több bordája is eltört a baleset során.
– Miért nem telefonáltál rám, hogy mi történt? – kérdezte szemrehányóan Imre.
– Ugyan, mi értelme lett volna elrontani a nyaralásodat? – hangzott a keserű válasz.
Szótlanul telepedtek le a padra. Imre egyelőre tanácstalanul feszengett. Félt újabb kérdéseket feltenni, mert attól tartott, ha beszéltetni kezdi a barátját a történtekről, akkor újra és újra feltépeti vele a sebeit. Ákosnak azonban magától is megeredt a nyelve, hisz egy ilyen súlyos fájdalmat csak úgy viselhet el az ember, ha minél többször kiönti a szívét a szeretteinek. Részletesen elmesélte annak a tragikus napnak minden eseményét, felelevenítve valamennyi fájdalmas momentumot. Aztán egyszer csak elhallgatott, és sokáig meredt maga elé.
– Tudod, épp a balesetet megelőző pillanatokban ábrándoztam arról, hogy milyen romantikus is lenne egy velencei nászút Évivel – révedt a múltba az Almási fiú. – Nem sejtettem, hogy már aznap este Velencében lesz a szállásunk, csak éppen nem egy nászutasok számára fenntartott lakosztályban, hanem egy rideg kórteremben… Sosem éreztem még magam olyan árvának, mint ott, a kórházi ágyon fekve, egy idegen országban. Napoknak tűnt, míg eltelt egy-egy perc is, úgy zakatoltak a gondolatok a fejemben. Ha akadt is látogatóm, az legfeljebb egy olasz nyomozótiszt volt, aki angolul faggatott a baleset körülményeivel kapcsolatban. Szinte óránként visszatért az ágyam mellé, abban bízva, hátha felmerül az emlékeim ködéből valamilyen adat, amivel segíteni tudom a munkáját. Akkor kezdtem egy kissé megnyugodni, amikor végre nem egy rendőrnyomozót láttam magam előtt, ha kinyitottam a szemem; és nem is egy nővért, hanem apámat. De nem sokáig tarthatott az örömöm. Addig faggatóztam, míg elmesélte, hogy Évi kómában van, és az orvosok szinte reménytelennek értékelik az állapotát… Én azonban soha nem fogom feladni a reményt, amíg csak szikrányi esély van rá, hogy Évi magához tér – jelentette ki elszántan Ákos, barátja osztatlan helyeslésétől kísérve.
– És Endre bácsi hogy van? – érdeklődött Imre.
– Képzelheted. Teljesen magába zuhant. Semmi módon nem lehet kizökkenteni az apátiából. Az ennivalót is úgy kell beletukmálni. Most a szülei vannak mellette, a két derék kisöreg, akik csapot-papot hátrahagyva jöttek el Szegedről, hogy a fiuk mellett lehessenek – mondta Ákos, aztán megint csak maga elé meredt:
– Tudod, sokszor eszembe jut, hogy ha akkor nem iszom meg azt az átkozott italt, ha én vezetek, akkor talán…
Imre azonmód közbevágott:
– Sürgősen verd ki a fejedből ezeket a vészterhes gondolatokat! Semmi okod rá, hogy magadat okold a történtekért. Te mindent elkövettél, ami emberileg lehetséges volt, hogy megmentsd a szeretteidet. Ha az önmarcangolás útjára lépsz, mindenkinek rosszat teszel, legfőképpen persze magadnak.
Megint súlyos csönd telepedett a kertre. Ákos fázósan húzta össze az inget a mellén, mire a barátja így szólt:
– Ne rakjak tüzet? Meglehetősen hűvösnek ígérkezik ez az este.
Az Almási fiú szomorúan csóválta a fejét:
– Most egy jó ideig nem vágyom a lángnyelvek látványára.