Amikor Ákos látogatóba indult Hajdúékhoz, nem sejtette, hogy várnia kell a sorára, míg bejuthat Endre bácsihoz. A nagymama azonban arról tájékoztatta, hogy most éppen a kft. főkönyvelője van benn a cégvezetőnél, így őt egyelőre a konyhába invitálta:
– Jöjjön, Ákoskám, megkínálom egy kávéval, úgyis épp most főztem egy nagy adaggal. Maga hogy érzi magát? Hasogatnak még a bordái?
– Ugyan, semmiség – legyintett keserűen az Almási fiú, arra gondolva, hogy inkább tört volna el minden csontja, csak a szerettei maradtak volna épek és egészségesek. Ezt persze nem mondta ki hangosan, inkább az élők, azaz Endre bácsi állapota felé terelte a szót. Ekkor a nagymamán volt a legyintés sora:
– Semmi változás – sóhajtott lemondóan. – Már előre félek, milyen arccal fog a főkönyvelő kijönni a szobájából. Néha arra sem bírják rávenni, hogy egyáltalán aláírja az elé rakott papírokat… No, beviszem nekik a kávét, hátha ezzel elő tudom mozdítani az ügyet. – Azzal fölvette a tálcát, és néhány percre magára hagyta az Almási fiút a gondolataival.
A nagymama nem tévedett. A főkönyvelő kisvártatva valóban olyan arccal jött ki a szobából, mint akivel a halálos ítéletét ismertették odabenn.
Ákos sem számított semmi jóra, amikor benyitott. Hajdú Endre az íróasztala mögött ült. Az arcán vaskos forradások, a jobb lábán járógipsz. Meredten bámult maga elé, látszólag el sem jutott a tudatáig, hogy valaki belépett a helyiségbe, és köszönt neki.
Ákos leült vele szemben, és megpróbált párbeszédet kezdeményezni, de a beteg nem reagált egyetlen megjegyzésére sem. Később aztán, hosszas csendet megtörve, mégiscsak megszólalt, de nem volt benne sok köszönet:
– Nem is tudtam, hogy Honthy Hannát eredetileg Hügel Hajnalkának hívták – mondta, de közben semmiféle érzelmet nem árult el a hangja. Egy vízállásjelentést sem lehetett volna szenvtelenebbül felolvasni.
Ákos most ébredt rá, hogy partnere nem maga elé mered, hanem a térdére fektetett könyvet olvassa. De nem adta fel, újra és újra próbálkozott:
– Endre bácsi! Nem akar velem eljönni a Klinikára?… Megnézhetnénk Évit… Már három hete hazaszállították Velencéből… Most már talán illő lenne, ha bemenne hozzá az édesapja is.
Hősünk reakciót akart? Hát most megkapta! Honthy Hanna életrajzi kötete széles ívben repült át a szobán, Hajdú Endre pedig felpattant a székből, és amennyire csak a járógipsze és a mankója engedte, fel-alá bicegett a helyiségben, s közben nekihevülve így kiáltozott:
– Illő lenne? Igazán? Mit nem hallok?! Tudod, mi lenne illő, fiacskám? Ha az átkozott csontjaim lenn porladnának a föld alatt! Ha én lennék kiterítve, nem a fiam és a kislányom! Az lenne illő egy valamirevaló apa részéről!
– Évi él! – pattant fel a helyéről Ákos is. – És tudom, hogy örülne neki, ha végre hallhatná az édesapja hangját, még akkor is, ha…
– Miről beszélsz, te szerencsétlen? – fakadt ki a családfő. – A lányom kómában fekszik, nem lát, nem hall semmit, egyáltalán nem érzékeli a külvilágot, és ez már mindvégig így marad, míg csak le nem kapcsolják a gépekről! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, aztán az asztalra borult, és olyan keserves sírásba fogott, hogy Ákosnak is könnyek szöktek a szemébe.
– Ne beszéljen így, Endre bácsi, nagyon kérem! Nekünk egyetlen percre sem szabad feladnunk a reményt! Egyetlen pillanatra sem inoghat meg a hitünk!
– A lányom meghalt.
– Évi él!
– Sohasem tér már magához…
– Ne temesse el élve!
– … és én vagyok a gyilkosa. Bizony, fiacskám, hiába nézel így rám. Te sem tudsz még mindent a balesetről. Mindkét gyermekemet én öltem meg.