Ákos megdöbbenve nézett a könnyes arcú családfőre:
– Hogy érti ezt, Endre bácsi? Hogyhogy nem tudok még mindent a balesetről?
Úgy tűnt, Hajdú Endre most némi higgadtságot tud magára erőltetni. Visszaült az íróasztala mögé, és egy nagy sóhajt követően belefogott a mondandójába:
– Nem tudom, más autótípusoknál hogy van ez, de az én kocsimban két működtetőkar kapcsolódott a kormányrúdhoz. Az egyikkel az irányjelzőt és a fényszórókat lehetett működtetni, a másikkal pedig az első és a hátsó ablaktörlőket, továbbá az ablakmosó szivattyúját.
Ákos el sem tudta képzelni, mi fog kisülni ebből a technikai leírásból, és kezdett a legrosszabbra gondolni, ami a beszélgetőtársa mentális állapotát illeti.
– Tehát – folytatta Hajdú Endre –, ha az egyik kart magam felé húztam, akkor beindult az ablakmosó és az ablaktörlő, ha a másik kart húztam magam felé, akkor pedig fénykürtöltem, azaz rövid időre felvillantottam a fényszórót. – Itt a családfő tartott egy kis szünetet, aztán halálra vált arccal bejelentette: – A baleset előtt valami kifürkészhetetlen okból összetévesztettem a két működtetőkart. Le akartam mosni a szélvédőt, ám ehelyett fénykürt jelzést adtam.
Az Almási fiú még mindig nem értette, mi jelentősége van ennek a momentumnak, és ez pontosan tükröződhetett is az arcán, mert Hajdú Endre egyre kétségbeesettebben magyarázta:
– Tudod, a közlekedésben vannak bizonyos jelzések, amikről nem írnak a KRESZ-tankönyvek. Például, ha egy kamion halad előtted, és egyszer csak felvillantja a jobb oldali indexét, az azt jelenti, hogy nyugodtan megelőzheted, mert nem jön szembe semmi. A kamion sofőrje jobban belátja az útpályát, és így segíteni tudja a mögötte haladó autósokat. De a fordítottjára is van példa. Ha téged előz egy kamionos, jelzel neki, ha elhaladt melletted, hogy most már nyugodtan visszatérhet a sávodba… Most már érted, miről beszélek? Érted már, mit tettem azzal, hogy véletlenül összecseréltem a két kapcsolót? Én vagyok az, aki kiadta a jelzést a kamionsofőrnek: gyere, pajtás, szoríts le minket az útról!
Ákos számára most már világos lett minden.
– Tehát azt akarja mondani Endre bácsi, hogy maga a felelős a bekövetkezett balesetért? – kérdezte, aztán hevesen meg is cáfolta saját felvetését: – Nem, ez nem így van! Verje ki a fejéből ezt a gondolatot! Akármikor is villant az a fényszóró, a kamionsofőr ezt a jelzést nem érthette úgy, ahogy Endre bácsi gondolja. Higgyen nekem! Én pontosan emlékszem, hogy a kamion még javában mellettünk haladt, amikor megkezdte a visszatérést a sávunkba.
– Szép tőled, hogy vigasztalni akarsz, fiam, de akkor is az az igazság, hogy…
– Ne is folytassa, Endre bácsi! Ne haragudjon az udvariatlanságomért, de egyszerűen nem engedhetem, hogy ilyesmikről meséljen nekem! Hiszen én ott voltam, és pontosan emlékszem a történtekre. Amikor oldalt fordultam és Évire néztem, a kamion látványa teljesen betöltötte a bal hátsó ablakot. Ha fel is villant az a fénykürt, a sofőrnek nem lett volna szabad azt hinnie, hogy most már nyugodtan sávot válthat. Fényes nappal volt, egy tapasztalt vezetőnek látnia kellett, hogy még legalább háromméternyi távolság hiányzik ahhoz, hogy biztonságosan besorolhasson elénk.
Most egy időre csönd telepedett közéjük. Olyan csönd, amelyben fülsértő zajként visszhangzott még a falióra ingájának ütemes kattogása is. Ákos Évire gondolt, és persze arra, hogy mihamarabb rá kell vennie a magába roskadt édesapát, hogy meglátogassa a lányát a kórházban.
Hajdú Endre is a gondolataiba mélyedt, és újra csak könnyek gyűltek a szemébe, miközben így szólt:
– Tudod, hányszor gondoltam végig, hogy ha az én drága, egyetlen fiam aznap nem tölti beléd azt az átkozott italt, akkor te vezethettél volna. És igaz, hogy akkor most neked lenne begipszelve a lábad, de én ültem volna az anyósülésen, és akkor én feküdnék a temetőben, nem a fiam. Legalább az egyik gyermekem életét megmenthettem volna.
Ákos csöndesen de határozottan leszögezte:
– Még nincs késő ahhoz, Endre bácsi, hogy megmentse az egyik gyermeke életét.