Az Almási-ház csöndesnek és kihaltnak tűnt. Talán azért, mert jelenleg csak három lakója volt. Dóri az érettségi után vízitúrára utazott, Gergő szokás szerint Kincses nagyapó mátraaljai asztalosműhelyében segédkezett, az ikrek pedig az Almási nagyszülőknél töltötték a szünidőt. A gyerekzsivaj tehát átmenetileg hiánycikknek számított Almásiéknál.
– Milyen üres ez a ház az apróságok nélkül! – sóhajtott föl egy csendes nyári estén Julika a teraszon ülve.
– Apróságok? – nézett fel az újságjából a családfő. – Szívem, Gergő lassacskán olyan magas lesz, mint én! Kíváncsi vagyok, mekkorát nő, mire viszontlátjuk.
– Nekem akkor is a kicsi fiam marad – jegyezte meg a háziasszony, aki mellesleg már a télre készült, éppen sálat kötött az ikreknek.
Nemsokára Ákos is csatlakozott a szüleihez. Egy üveg ásványvízzel a kezében jött ki a teraszra, és letelepedett az egyik fonott karosszékbe.
– Holnap is meleg napunk lesz – szólalt meg a csillagos eget kémlelve, aztán nagyot sóhajtott: – Sehogy sem tudom elterelni a gondolataimat a balesetről. Hiába bámulom a tévét, egyszer csak azon kapom magam, hogy azt sem tudom, melyik csatornát nézem éppen. A műsorról meg pláne nincs a leghalványabb fogalmam sem. Ha pedig olvasnék, egy idő után már csak gépiesen rója a szemem a sorokat, anélkül, hogy követni tudnám a történet összefüggéseit… Nem tudom, Endre bácsi hogy csinálja. A nagymama azt mondja, szerinte a fia már újra kiolvasta az egész könyvtárát.
– Bizonyára nála is csak egy figyelemelterelő pótcselekvésről van szó – vélekedett Károly. – Még mindig nem sikerült rávenni, hogy bemenjen a kórházba?
– De igen – felelte Ákos. – Ma végre sikerült megígértetni vele, hogy holnap meglátogatja Évit. Remélem, nem vonja vissza az adott szavát. Mindenesetre én azóta is csak azért imádkozom, hogy az édesapja hangja végre kibillentse a kedvesemet ebből az elkeserítő állapotból.
Hajdú Endre betartotta az ígéretét. Másnap a szülei és Ákos társaságában felkereste a kórházat, és benne a lánya kórtermét.
Évi ágya mellett éppen Verus, a kézilabdacsapat kapitánya ült. Egy vastag könyv pihent az ölében, amelyből kedves történeteket olvasott föl a barátnőjének.
– Hát magácska meg mit csinál itt? – hüledezett Hajdú Endre.
Verus egyetlen percre sem zavartatta magát. Vetett ugyan egy haragos pillantást a zord atyára, de közben tovább folytatta a felolvasást. Így aztán Ákosnak jutott a válaszadás szerepe.
– A nap minden percében van valaki Évi mellett. Beszélünk hozzá, felolvasunk neki, vagy éppen csak megtöröljük az arcát, vagy a kezét szorongatjuk. Tudja, Endre bácsi, egyes orvosok szerint Évi érzékeli, hogy mi történik körülötte, és talán ezzel is segíthetjük, hogy mihamarabb visszatérjen ebbe a világba.
– Micsoda ostobaság! – dohogott Hajdú Endre, de már sokkal halkabban, a fogai közt átszűrve hozta a jelenlévők tudtára a véleményét. Legfőképp azért, mert ekkor a nagymama odalépett Verus mellé, és halk tanácskozást követően átvette tőle a történet mesélését.
A zord atya tulajdonképpen csak a csapattárs távozása után merte a tekintetét a lányára emelni. De ezt a tettét azonnal meg is bánta. Ekkor azonban már képtelen volt levenni a szemét a látványról, ami – szó, ami szó – nem volt túl szívderítő. Évi testéből ezernyi csövecske lógott ki, az arca holtfehéren világított, s a takarón is átsütött, milyen elkeserítő mértékben lefogyott a beteg a baleset óta eltelt hetek alatt. Az ágya mellett mindenféle gépek zümmögtek, képernyőikre ezernyi adatot vetítve és furcsa görbéket rajzolva, melyek a laikus számára érthetetlennek, az édesapa számára pedig egyenesen ijesztően hatottak.
Hajdú Endre döbbent arccal és haragosan villogó tekintettel bámulta a lányát. Könnyek gyűltek a szemébe, s közben zavart motyogásba kezdett:
– Ezt nem engedhetem… Intézkedni fogok, hogy… Nem, ezt nem szabad hagynom… Miért nem engedjük békésen, tisztességgel elmenni ezt a szerencsétlen kislányt?