Ha nem is roskadt össze, azért a kagylót kiejtette a kezéből. Az álla leesett, majdnem a szivarzsebéig lógott le. A bal szemével, amelyik nem volt bedagadva, meredten bámulta a kezében lévő szelvényt, és nagyon úgy festett, hogy még hosszú percekig nem lesz képes megszólalni. Természetesen kihasználtam a helyzetet és tovább gonoszkodtam:
– Nézd, öregem, ha nem tudsz beszélni, ámde mégis lenne mondanivalód, itt a papír, ceruza, írd le! Hadd legyen szabad azonban javasolnom, hogy a szádat mégiscsak zárd össze, mert estig biztosan beporosodik a protézised, és kihűl a gyomrod.
Feri úr becsületére legyen mondva, ezúttal sem vágott vissza. Viszont én is elhallgattam, mert barátom arcát szemlélve azt az örömteli megállapítást tehettem, hogy a gondterhelt, nyúzott figurából pillanatok alatt visszaváltozott azzá a kedves, laza, bohém cimborává, akit évek óta annyira kedveltem. (Ki lehetett az a barom, aki azt állította, hogy a pénz nem boldogít?) A bal szemének csillogásán (amelyik nem volt bedagadva) láttam, hogy legszívesebben széles vigyorra húzná a száját, ha nem csattant volna ki olyan csúnyán.
– Ez hihetetlen, srác! – nyögte ki nagy sokára. – Azt mondták, hogy csupán egyetlen öttalálatos van. A nyeremény összege pedig… százmillió forint!
Most már én is jobbnak láttam, ha leülök.
– Na jó, azért ne sápadozz. Nem kereken annyi, van egy kicsi híja.
– Nem vészes – suttogtam bágyadtan, és hálát adtam a sorsnak, hogy nem volt a közelemben semmiféle befőtt.
Jó félórás örömködés után Feri úr a komolyabb kérdések felé irányította a beszélgetésünket:
– És mondd csak, mi a terved a lóvé másik felével? Tényleg el fogod jótékonykodni?
– Nézd, öregem. Egyetlen egyszer merészeltem arra gondolni, hogy nem teljesítem a szerződést, és mi történt? Abban a pillanatban leesett a szüleim képe a falról! Nem merném megkockáztatni… Különben is, akinek nem elég ötvenmilkó a boldogsághoz, az húzza le magát a vécén.
– Teljesen igazad van. Szerintem küldd el a Népjóléti Minisztériumnak, és el is van intézve a dolog.
– Szerinted! – hűtöttem le Feri úr lelkesedését. – Gondolod, hogy akkor a szegények és rászorulók jutnának a dohányhoz?
– Hát akkor utald át valamelyik alapítvány számlájára – vetette fel egyre kevesebb meggyőződéssel cimborám.
– Ez talán még jobb ötlet, mint az előző! – válaszoltam ironikusan. – Azt hiszed, én nem nézek tévét, nem hallgatok híreket? Nem tudnék nyugodtan aludni utána többé, az biztos. Az Öregúr meg szépen visszavenné, amit adott. Értsd meg, nekem teljes bizonyosságra van szükségem.
– Hát akkor mégis, mit akarsz tenni? Sorba állítod a szegényeket a főtéren és kiporciózod az adományt? Nézzük a matematika oldaláról a dolgot – mondta a kocsmáros, mivel ahhoz igazán értenie kellett. – Ebben a városban lakik vagy huszonötezer olyan ember, akit szegénynek vagy rászorulónak lehet minősíteni. Az ötvenmillerből mindegyik kapna koponyánként kétezret. Szerintem iszonyú boldogok lennének, sokan biztosan új életet is kezdenének belőle!
– Ez nem jó módszer – mondtam komoly hangon, tudomást sem véve barátom cinizmusáról –, túl feltűnő.
– Ja, te persze feltűnés nélkül, inkognitóban akarsz tevékenykedni. Minek fogod maszkírozni magad, Mátyás királynak?
– Fölösleges gúnyolódnod, nem is hiszed, milyen közel jársz az elképzeléseimhez. Mindenképpen személyesen akarom intézni a dolgot, a legkisebb feltűnés nélkül.
– Mi lesz ebből… – fogta a fejét Feri úr.
– Egy óriási móka! – adtam meg a választ. – Fogd fel így a dolgot. Nem ismerek rád! Régebben azonnal ugrottál, bármilyen buli szóba jött. Most meg…
Ekkor jutott eszembe, hogy az őt igazán érintő szándékomról még nem is beszéltem. Ezért így folytattam:
– Hogy egy kicsit feljavítsam a hangulatodat, tájékoztatlak, hogy ezennel rászoruló személynek nyilvánítalak, és mihelyt kézhez kapom a lóvét, azonnal egymillió forint gyorssegélyben részesítelek. Nem venném a lelkemre, ha a másik szemedet is ilyen hunyorgósra formálnák a kedves hitelezőid. Még szerencse, hogy a szerződésben nem kötöttem ki, hogy milyen összeghatárig segíthetek meg egy-egy rászorulót. Így aztán nem kétezer forintonként fog menni a dolog, ahogy említetted, hiszen én is azt szeretném, hogy kezdhessenek is valamit a pénzzel a megsegítettek, meg aztán az sem közömbös számomra, hogy milyen hamar juthatok a saját részemhez.
Zavartalanul mondhattam el ezt a monológot, mert Feri úrnak egy időre elment a hangja a csodálkozástól és a hálától. De utána is hamar belefojtottam a szót.
– Köszönöm, ez végtelenül rendes tőled, de…
– Elhallgass! Egy szót se többet erről. A továbbiakat pedig az ötvenmiller eljótékonykodása után megbeszéljük.
– Jó, jó! Ne aggódj. Így már egész biztosan összekapom magam, és ismét a régi leszek. Oh, micsoda öröm rászorultnak lenni!
– Nézd, Ferikém – folytattam. – Én csak annyit szeretnék, hogy teljesen bizonyos lehessek benne, hogy a dohány jó helyre kerül, és aztán lelkiismeret-furdalás nélkül nyúlhassak a saját részemhez. Tudom, hogy számodra érthetetlen ez a babonás félelem, de hidd el, ahogy jött úgy szállna el a pénz, ha nem teljesíteném a szerződést. Különben is, olvasd csak a szövegét! Úgy szól, hogy „OZINA GÉZA… a szegények és rászorulók között OSZTJA SZÉT…” Ne szólj közbe! Egy üveg unikum után te sem tudtál volna mindenre figyelni a fogalmazásnál. Beláthatod, hogy nekem magamnak kell a dolgokat intéznem. S az is nyilvánvaló, hogy a sikeres végrehajtás érdekében kerülnöm kell a legkisebb feltűnést is. Remélem, bízhatom a segítségedben…
– Mindenben számíthatsz rám, srác! – mondta lelkesen, miközben bal szemével cinkosan rám kacsintott. (Ez utóbbit szerintem a jobb szemével sokkal kényelmesebben megtehette volna, hiszen az már amúgy is be volt félig dagadva.)
Közben eszembe jutott, mekkora borravalót adtam a postásnak, és jól leszidtam magam ezért a feltűnésmentesnek nem nevezhető akciómért. Megfogadtam magamban, hogy további ténykedésem során sokkal nagyobb figyelmet fordítok inkognitóm megőrzésére.
Ezek után nem is volt más dolgunk, mint leszaladni egy üveg pezsgőért a boltba.