Másnap elmentem a lottózóba bejelenteni a nyereményigényemet. Csak némi nehézségek árán tudtam bejutni a főnökhöz, de rajta kívül senkit nem volt szándékomban tájékoztatni az öttalálatosomról. Elborzadva gondoltam arra, milyen hatást váltana ki az ablaknál ülő hölgyből és a körülöttem hallótávolságon belül állókból az a mondat, hogy:
– Kezitcsókolom, a százmillióért jöttem.
Vagy mondjuk az, hogy:
– Jó napot kívánok, lenne itt egy öttalálatos szelvény.
Egyébként is, személyiségemből fakadóan irtóztam mindennemű közszerepléstől, vagy más olyan alkalmaktól, melyek során a rám szegeződő tekintetek kereszttüzében voltam kénytelen bármit is csinálni. Emlékszem, már diákkoromban is kivert a víz, ha egy iskolai ünnepségen szavalnom kellett, rendszerint bele is sültem a versmondásba, s ezért egy idő után szerencsére automatikusan megszabadultam az ilyesféle feladatoktól.
Mindenesetre a lottóirodába a biztonság kedvéért álszakállt ragasztva mentem. Ezt Feri úr szerezte a városi színház egyik kellékesétől, aki azon kevesek közé tartozott, akik még az Arany Fácánban ebédeltek.
Az irodavezető úgy megörült, mintha legalábbis ő nyerte volna meg az összeget. Hellyel és konyakkal kínált, majd rögtönzött beszédet vágott ki arról, micsoda szerencse, hogy éppen a mi városunkban talált gazdára a főnyeremény. Monológja kissé hosszúra nyúlt, ami már csak azért is volt kínos a részemről, mert a zárt kis irodában az álszakállból kellemetlen szagok kezdtek terjengeni az orrom felé. Találgattam magamban, vajon a ragasztó bocsájt-e ki ilyen elviselhetetlen szag-effektet, vagy az a por, amivel a kellékes – valószínűleg az állagmegóvás érdekében – indulásom előtt beszórta. El sem tudtam képzelni, hogyan lehet egy ilyen micsodában két-három felvonást végigjátszani oxigénmaszk nélkül, hiszen ebben még a legedzettebb, legnáthásabb drámai hős is kidőlne már az első felvonás közepén.
Szenvedésem nyilván nem zavarta a mit sem sejtően szónokló főnököt, neki különben is igazi szakálla volt, ami feltehetően nem bűzlött annyira, mint az enyém. Kissé lehűtötte a lelkesedését, amikor tájékoztattam tervemről, nevezetesen, hogy egyáltalán nincs szándékomban nagydobra verni a dolgot. De természetesen biztosított róla, hogy részükről a legszigorúbb titok fogja övezni kilétemet.
Megnyugodva indultam vissza az Arany Fácánba, bár egy kissé elvette a kedvemet az a körülmény, hogy még tizenöt napot kell várnom a kifizetésig. Bár ekkora összegnél valamivel könnyebben viseltem a dolgot, mintha mondjuk azt mondták volna egy hete, hogy a munkanélküli segélyemre kell ugyanennyit várni. És az sem volt utolsó érzés, hogy végre jó mélyeket szippanthattam a friss levegőből.
Feri úrnál még tartott a tegnapi széles jókedv, ami számomra természetes volt, csupán a családja részéről volt úgyszólván teljesen érthetetlen. Szerintem még életében nem örült ennyire olyankor, amikor egyetlen vendég sem tartózkodott a krimójában. Amint leültem mellé az asztalhoz, azt is megláthattam, mi fokozta így fel a kedélyét. Széke mellett egy kiürült pezsgősüveg hevert, húga éppen akkor nyúlt a felső polcra a következőért.
– Na, hogy szerepeltél? – kérdezte Julcsi, mert Feri úr családjának azt a mesét adtuk be, hogy statisztapróbára mentem a színházba.
– Óriási sikerem volt – lódítottam, s közben arra figyeltem, eléri-e a lány a felső polcot. Szerencsémre nem, így székre kellett állnia, aminek csak abból a szempontból volt jelentősége, hogy éppen minit viselt.
– A legjobbkor érkeztem – motyogtam magam elé, s valószínűleg úgy bámulhattam, mint aki még soha nem látott selyemharisnyát. Feri úr azonban azt hitte, neki szól a megjegyzésem, ezért ellentmondást nem tűrően válaszolt:
– Hiába érkeztél, édes egyetlen cimborám, akkor sem fogod megakadályozni Ferkó bátyót, hogy még egy üveg pezsgőt felbontson az egész…hukk…ségedre – rikoltozta némileg összeakadó nyelvvel, de közben olyan szélesen mosolygott, hogy a szája csaknem körbeért a fején.
Közben leült mellénk Julcsi, az asztalra tette a palackot, és két újabb poharat. Majd bizalmasan felém hajolt:
– Nem tudod, mi van vele? Mióta elmentél úgy viháncol, mintha legalábbis megütötte volna a főnyereményt!
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, és inkább nekem lett volna kedvem Ferit megütni. Elfelejtette volna, hogy mit beszéltünk meg tegnap? Megígérte, hogy egy szót sem szól senkinek, még a húgának sem. Márpedig olyannak ismertem, aki tartja a szavát, ha a fene fenét eszik is. Bár az is igaz, hogy eddig még egyikünk sem nyert százmilliót, éppen ezért azt sem tudhattuk, hogyan viselkedünk olyankor.
– Biztosan szerelmes – próbáltam elterelni Julcsi figyelmét nem kis célzatossággal. – Tudod, ebben a korban általában szerelmesek szoktak lenni a fiúk.
Julcsi ügyet sem vetett meleg pillantásomra, s szemmel láthatólag nem asszociált arra, hogy én is „abban” a korban vagyok.
– Ugyan már! Feri egy született agglegény – jelentette ki kategorikusan, miközben töltött mindhármunknak. – Iszom egy pohárral én is, hogy kevesebb maradjon a bátyámnak.
– Sajnálod tőlem, édes pici bogarantyúm? – ölelte magához a derék báty az egyetlen húgocskáját. – Pedig igazán megérdemeljük, ugye, srác? Amit mi véghez fogunk vinni… Úgy nézz erre az Ozina Gézára, hogy nemsokára nagy ember lesz belőle, Ozinagy Géza, Ozinagyonnagy Géza…
Még biztosan fokozta volna tovább is, ha az asztal alatt nem rúgok észrevétlenül a sípcsontjába.
– Ugyan! Én meg a színészet… – lepleztem tovább erőtlenül, de illuminált cimborám nem vette a lapot:
– Hát ezt meg miért kaptam? Nem elég nekem, hogy a hitelezőim elvernek, még te is bántasz? – méltatlankodott, majd eszébe jutott valami, és mosolya ismét olyan szélesre szaladt, akár egy versenyzongora klaviatúrája. – Nem fognak már többé megverni a szemét uzsorás disznajai, hála neked, édes pici Gézukám, hogy az Úr áldja meg azt a nagy eszedet, amivel azt a titkos izét kigondoltad…
Általában nem szoktam haragudni, ha valaki ilyen jókívánságokkal áraszt el, de most kénytelen voltam ismét jól térden rúgni cimborámat, hogy befogja végre a kicsattant száját, mielőtt elkotyogna valamit. Julcsi elképedve ült közöttünk, s bizonyára feltett volna néhány kérdést, ha nem téved be egy éhes vendég. Így azonban elindult felvenni a rendelést, én meg mélán néztem utána.
– Pancser vagy te, Ozina Géza. Ha így folytatod, sose leszünk sógorok. Miért nem udvaroltál neki egy kicsit ahelyett, hogy engem rugdaltál itt az asztal alatt? Egyébként pedig hol kujtorogtál ilyen sokáig?
– Helytörténeti előadást hallgattam némi szerencsejátékkal kapcsolatos filológiai eszmefuttatásokkal fűszerezve a lottóiroda főnökétől.
– A fene a gusztusod.
– Sajnos kellemetlen hírem is van. Csak két hét múlva vehetjük fel a lóvét. Pontosabban tizenöt nap múlva.
– Semmi gond, srác! Még hat láda pezsgő van raktáron, valahogy átvészeljük ezt a nehéz időszakot!
Erre már igazán felfortyantam:
– Hogy tegnap ünnepeltünk – érthető. Hogy nálad mostanáig sem ért véget – rendben van, megeshet bárkivel. De hogy két héten keresztül akarsz pezsgőzni!? Ez már több mint túlzás! Nem is szólva arról, hogy az előbb is majdnem elárultad a dolgot, pedig tegnap megígérted, hogy még csak utalást sem teszel, még a legközelebbi családtagjaidnak sem! Mire számíthatnék két hét pezsgőmámor után? Sajtóértekezletet rendezel majd a vendéglődben? Már látom is a szalagcímeket: „Ozina Géza titkos szerződése Istennel” , „Ozina Géza, a jóságos kisember” , „Ozina Géza, a babonás milliomos”…
– Jó, jó, ne haragudj – adta a bűnbánót Feri úr. – Ígérem, cipzárat varratok a pofámra.
– Nem hinném, hogy kicsattant ajkaid alkalmasak lennének erre a műtétre – mondtam csöppet sem engedékeny hangon, bár a hangerőből kissé lejjebb vettem, nehogy Julcsi meghallhasson valamit. – Légy szíves, fogd fel végre, és tartsd tiszteletben azt a szándékomat, hogy egyáltalán nem óhajtok részesülni a nyilvánosságban, a népszerűségben, nem akarom, hogy cikkezzenek rólam, nem akarok nyilatkozni a Híradónak, nem akarom, hogy felismerjenek az utcán, vagy akkor, amikor a boltban veszek egy flakon csótányirtót. Mellesleg mindez a szerződés végrehajtását is akadályozná.
– De hát én csak boldog vagyok, srác! Úgy örülök, mint Kiss Manyi a habos süteménynek, mint…
A további hasonlatok ismertetésére azonban már nem került sor. Feri úr ugyanis határozott mozdulattal az asztalra hajtotta a fejét, és minden átmenet nélkül elaludt. (Kimondhatatlanul irigyeltem ezt a tulajdonságát, mivel én világéletemben hánykolódós típus voltam.) Bárhol, bármilyen helyzetben képes volt percek alatt elaludni, ha elfáradt. Most meg ráadásul még a pezsgő is segítette az elszenderedésben. Julcsi segítségével betámogattam a szobájába, az ágyában mégiscsak kényelmesebben tud szenderegni, mint a kemény faasztalon, mellesleg a saját kocsmáját sem égeti az illetlen viselkedésével.