Julcsi megkért, hogy ha nincs egyéb dolgom, maradjak egy kicsit segíteni, amíg a bátyja kipiheni a délelőtti műszak fáradalmait, cserébe kapok egy finom uzsonnát.
– Mi fontosabb dolgom lehetne ennél? – válaszoltam én, a munkanélküli milliomos, s titokban azt reméltem, hogy az uzsonna mellett valami egyébben is részem lehet. Részem is lett, de nem mondhatnám, hogy jobban esett volna, mint a mazsolás kalács habos kakaóval.
Pedig először roppantul élveztem a viszonylag kis forgalmú délutánt, egészen addig, míg az uzsonna közben Julcsi nem kezdte mondogatni, hogy lassan fel kellene ébreszteni Ferit, mert neki el kell mennie, ugyanis randevúja lesz.
Megsemmisülten ültem az asztalnál a számban egy falat kaláccsal, s megpróbáltam nem félrenyelni. Közben arra gondoltam, valahogy így érezhette magát az ismeretlen szerző, mikor megalkotta híressé vált mondását, miszerint a pénz nem boldogít. Igyekeztem a legközömbösebb arckifejezést ölteni mialatt Julcsi a szerelméről mesélt, de amikor a fényképét is megmutatta, kis híján kibuktam. Létezne, hogy ennyire nem veszi észre, micsoda lelki gyötrelmet okoz nekem éppen? Léteznie kell, hiszen akkora szadizmust mégsem néztem ki belőle, hogy szándékosságot feltételezzek.
Keserűen néztem a fényképet. Egy valószínűtlenül lángvörös hajú fickót ábrázolt, ugyanilyen színű szemöldökkel és hetyke bajuszkával. Ha Julcsi nem árulja el a nevét, első ránézésre biztosan írnek néztem volna, olyan iszonyatosan veres volt. Egy O’Connor, egy O’Brien, esetleg egy O’Sullivan nézhet ki hasonlóan odaát, a szigetországban.
Mindenesetre őt – hajszínének ellenére – Barnabásnak hívták, és Julcsi már ettől is elájult, hogy az milyen gyönyörű, és milyen jellemző a jelentése is: „a vigasztalás fia”. A jóságos fiatalember ugyanis magasztos hivatást gyakorol – tudtam meg –, szociális gondozóként és pártfogóként tevékenykedik hátrányos helyzetű, esetenként börtönviselt fiatalok körében, és erre a nemes feladatra csak egy ilyen önzetlen és végtelenül kedves fiú alkalmas, mint a derék Barnabás.
Ahogy ömlengve dicsérgette, számomra úgy vált egyre inkább ellenszenvessé ez a kis veres ír gyerek. (Ezután már csak így neveztem magamban.) Bár ezt valószínűleg jól sikerült titkolnom, mert Julcsi csak akkor fejezte be az áradozást, amikor Feri úr álmosan beténfergett a pult mögé. Akkor viszont sietve ment átöltözni.
Feri úr széles jókedve cseppet sem hagyott alább.
– Egy hatalmas medvéről álmodtam – közölte kedélyesen két ásítás között.
– Ennyi pezsgő után az a csoda, hogy nem futkározó fehéregerekről – dörmögtem rosszkedvűen. – Egyébként medvével álmodni annyit tesz, vállalkozásaid sikerrel járnak – tájékoztattam. Boldogan nyújtózkodott, és joviálisan megjegyezte:
– Csupa öröm az élet, srác! – majd elkeseredett arcomat látva barátilag hátba vert, és megkérdezte:
– Na mi van, miért vagy így elkenődve? Csak nem amiatt aggódsz, hogy nincs egy vendég sem? – s közben törölgetni kezdte az egyébként csillogóan tiszta poharakat. Én persze egészen másféle gondolatokkal voltam elfoglalva.
– Mondd csak, Ferikém, sűrűn jár ide ez a Barnabás?
Olyan értetlenül nézett a bevert szemével, mintha legalábbis a brazíliai esőerdők problémájával kapcsolatban tettem volna fel neki valamilyen tudományos igényű kérdést.
– Ne nézz már úgy, mintha nem tudnád, ki az! – ripakodtam rá vádlóan. – Tudod, az a kis vörös gyerek, az az ír kinézetű!
– Öregem, borzasztóan sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de ide egyáltalán nem járnak kommunisták. Az írek pedig…
– Nem kommunistára céloztam – vágtam közbe türelmetlenül, mert kissé eluntam barátom kedélyeskedését. Örültem volna, ha sokkal komolyabban veszi a bánatomat. – A haja vörös, tudod? Meg a szemöldöke. Meg az a hegyes kis bajusza, tudod? Miért nem szóltál, hogy fölösleges pedáloznom, mert idejár ez az ír gyerek? Ennyit minimum elvárhatna az ember a legjobb barátjától!
– Halvány elképzelésem sincs, mire akarsz célozni ezzel a pedálozással. Csak nem akarsz indulni valami jótékonysági kerékpárversenyen?
– Az önzetlen jóság az ír gyerek reszortja – mondtam keserűen –, legalábbis a húgod szerint.
– Na idefigyelj, srác. Ha nem mondod meg azonnal értelmesen, hogy mi a francot akarsz mindenáron az írektől, én esküszöm, felbontok egy üveg pezsgőt! – rivallt rám, és fenyegetően leemelt egy palackot a felső polcról.
– Én semmit, de a húgod éppen most fog találkozni velük. Illetve Barnabással. A kis vörös, ír kinézető fickóval.
– Ja, a Barnuska! – ütött a homlokára Feri úr, majd nem zavartatva magát hatalmas durranással mégis felbontotta a pezsgőt. – Mit nézel ilyen rosszallóan? Végül is nem mondtad meg, mit akarsz az írektől, tehát jogos a pezsgő, ugyebár… Szóval azt mondod, a húgom meg a Barnuska összejöttek?
– Mi az, te már csak így becézgeted? – fakadtam ki. – Akkor mégis, hogy volt képed azon sápítozni néhány órával ezelőtt, hogy nem leszünk sógorok?
Feri úr töltött magának, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy különösebben felizgatta volna a dolog, amit így utólag teljesen megértek, de akkor enyhén szólva rosszul viseltem.
– Ha összejöttek, hát összejöttek – mondta közönyös hangon. – Egyébként szívesen meghívlak, úgy nézem, rád is fér most egy pohárral.
– Gondolod, hogy pont most fogok pezsgőzni? – kérdeztem gúnyos sértődöttséggel, aztán csendesen hozzátettem: – Inkább valami erősebbet kérnék, ha lehet.
– Na még csak az hiányzik, hogy kiborulj itt nekem! Egyáltalán nem értem, miért kell így a szívedre venni a dolgot. Értsd meg, neked többé semmit sem kell a szívedre venned, öregem. Van százmillió forintod…
– Ötven!
– …jó, akkor ötvenmilliód, azt a nőt kapod meg, amelyiket csak akarod!
– Ilyennek ismersz engem? – kérdeztem megdöbbenve.
– Egyáltalán nem ismerlek arról az oldaladról, hogyan szoktál elkölteni ötvenmillert. Tudtommal most vagy először milliomos.
– Igaza volt a húgodnak, te egy tipikus agglegény vagy. Fogalmad sincs az érzelmekről!
– Te viszont túlságosan érzelgős vagy, srác, és emiatt sokszor szenvedsz fölöslegesen. Inkább a gyakorlati oldalukról kellene szemlélned a dolgokat, sokkal hasznosabb lenne, és kevésbé fájdalmas. Itt van például ez a Barnabás. Tudod ki az apja?
– Gondolom, egy öreg, vörös, ír fickó – mondtam cinikusan, és úgy éreztem, kezdek visszatérni régi önmagamhoz. Azért a biztonság kedvéért, a hangulatomat megtámogatandó, jó nagyot húztam a pezsgősüvegből. – De félre a tréfával, fogalmam sincs, ki a boldog apa. Julcsi csak a jóságos és önzetlen Barnabást mutatta be.
– Megjegyzem, a jóságos Barnabás évek óta nem jár ide, tehát igaztalanul vádoltál meg az előbb – közölte Feri úr tettetett sértődöttséggel. – Ismeretségünk a családdal régebbi keletű. Még az apám idejében ebédeltek itt rendszeresen. A közelben laktak, és Barnabás – aki akkor még Barnuska néven futott – a közelbe járt iskolába, a szülők pedig eléggé elfoglaltak voltak, tehát kényelmesebb volt nekik nálunk kajálni. No persze, az árak akkor még…
– Talán hagyjuk az árpolitikát. A lényeget!
– Szóval a Barnabás apukája azóta nagy ember lett. Az Alföldi Takarékbank igazgatója. Hát ezért mondtam, hogy nézhetjük a hasznos oldaláról is a dolgot. Feltételezem ugyanis, hogy a nyereményt egy pénzintézetnél kívánod elhelyezni. Nos, az a fickó biztosan nem fogja felfedni az inkognitódat, ezért kezeskedem.
– Tulajdonképpen mi a gyakorlati hasznunk az ír gyerekből?
– Az, hogy az emlegetése nélkül mindez nemigen jutott volna eszembe.
Ezek után már tényleg csak a gyakorlati tennivalókról beszéltünk, s ezzel remekül elterelődött a figyelmem a kis veres gyerekről. Tájékoztattam Feri urat, hogy csak a saját részemet áll szándékomban bankba tenni. A szegényeknek és rászorulóknak szánt pénzért ugyanis folyton be kellene szaladgálnom, ami eléggé feltűnő lenne. Egy-két gyanús elem nyilván kifigyelné, hogy naponta százezreket veszek föl, úgyhogy rövid időn belül biztosan leütnének a sarkon. Testőrökkel és limuzinnal pedig mégsem járhatok, mint valami amerikai sztár, mivel egyrészt borzasztó sokba kerülne, és csak a saját részemből finanszírozhatnám, ami ugyebár szerződésszegés, másrészt ennél feltűnőbb dolgot csak némi erőlködés után tudnék kitalálni.