Rövid töprengés után Feri úr is belátta, hogy igazam van, és teljesen logikus a lóvé másik felét otthon tartani. Ugyan ki a fene gyanakodna arra, hogy egy Ozina Géza nevű honpolgár lakótelepi otthonában forintmilliókat őrizget? A betörők felől pedig teljesen nyugodt voltam, ugyanis a bejárati ajtót annak idején még a jó öreg nagyapó cserélte le, akinél jobb lakatost nemigen ismertem.
– Azért nehogy azt hidd, srác, hogy valami euforikus örömmámorban úszom, amiért Juli azzal a kis nyámnyila taknyossal jár – vitte vissza a szót Feri úr a szomorú témára. – Nem is jósolok nagy jövőt a kapcsolatuknak.
– A jóskártya! – üvöltöttem fel barátom szavai nyomán. – A múltkor kihúztam a kártyán a HÍR-t is, meg a SZERELMES FÉRFI-t is! És mind a kettő bejött!
– Úgy érted, hogy a szerelmes férfi…
– Az ír gyerek! Pontosan! Már csak a hetyke bajusz miatt is! – kiáltottam izgatottan. – De ki a fene lehet az ÖZVEGYEMBER? – töprengtem hangosan. – Ugyanis őt is előre jelezte a kártya, ha nem is éppen ilyen sorrendben.
– Majd megtudod idejében, mint a másik kettőt – nyugtatgatott Feri úr. – Lehet, hogy a derék házfelügyelőd felesége lesz öngyilkos bánatában, mert a fiát nem veszik be a Száztagú Cigányzenekarba.
Nekem azonban sokkal szomorúbb megfejtés jutott eszembe, és fájdalmasan feljajdultam:
– Anyukám! Drága jó anyucikám!
Ferit kissé megleptem érzelmi kitörésemmel, de csakhamar rájött, mire gondolok, és szigorúan letorkollt:
– Hogy a migrénes fejgörcs rántaná össze azt a falusi agyadat, mikor ilyesmiket gondolsz, te elfuserált babonás milliomos!
– Pedig hidd el, hogy joggal aggódom – mondtam szinte sírós hangon –, mert ha megszegem a szerződést, akkor a Jóisten büntetésből… – de ezt már ki sem mertem mondani. Rövid hallgatás után csak annyit mondtam csendesen:
– A képük sem véletlenül esett le a falról…
– Persze, hogy nem – jelentette ki Feri úr vigasztalólag –, mert mindig selejtes csavarokat, tipliket és kampós szögeket használsz, hiába mondom unos-untalan, hogy óvakodj az olcsó, de osztályon aluli áruktól. Ilyen egyszerű az egész.
Bárcsak én is így láttam volna! De az az igazság, hogy még napokig nem tudtam nyugodtan aludni a tudattól, hogy drága jó apám miattam özvegyemberré válhat. Amikor lehunytam a szemem, mindig azt láttam magam előtt, amint a képük leesik a falról, és darabokra törve hever a padlón. Persze mindig megmagyaráztam magamnak, hogy nincs veszély, hiszen becsületesen eljótékonykodom a pénzt, s ezzel kiérdemlem az Öregúr jóakaratát. Ennek ellenére nehéz volt elhessegetni ezt a látomást. És ha mégis sikerült, akkor pedig Julcsi jelent meg lelki szemeim előtt, összeölelkezve a kis vörös írrel, s ez szintén nem hatott kedvezően a lelkiállapotomra. Nehezen teltek a napok, s közben azt eszeltem ki, hogy mindenáron találnom kell a környezetemben egy olyan férfiút, aki már sajnálatosan megözvegyült, s ily módon – a jóskártya jövendölésének magyarázatát megtalálván – végleg eloszlathatom a szüleimmel kapcsolatos aggályos gondolataimat.
Aznap, mikor ezen ötletem megszületett, éppen csöngetett a postás. Feltételezhetően a múltkori tetemes borravalónak volt köszönhető negédes mosolya. Ezt a gesztust én is nyájasan viszonoztam, egészen addig, míg át nem adta az ajánlott levelet, mely az áramszolgáltató vállalat utolsó díjfizetési felszólítását tartalmazta. Az e fölött érzett aggodalmam azonban pillanatokon belül elmúlt, amikor eszembe jutott, hogy milliomos vagyok, és nemsokára átveendő vagyonomból valószínűleg kitelne akár az egész város villanyszámlája.
Bár a derék kézbesítőt legfeljebb középkorúnak lehetett nevezni, mégis megkérdeztem tőle, hogy véletlenül nem özvegy-e. Barátságos mosolyát gyanús tekintet és zavart magyarázkodás váltotta fel, amiben szerepelt két elvált feleség és három gyermek. Közben már én is beláttam magamban kérdésem meggondolatlanságát, hiszen az irreálisan magas borravaló és a családi állapota felőli érdeklődés bizonyára azt a meggyőződést keltette benne, hogy egy rámenős meleg vagyok.
Rövid úton elvetettem azt a szándékomat, hogy a környezetemben lévő férfiembereket hasonlóképpen molesztáljam. Egyedül Feri úr volt ez alól kivétel, bár őt kizárólag az ír gyerek és Julcsi kapcsolatának alakulásáról faggattam, ő azonban elvből nem óhajtott felvilágosítással szolgálni ez ügyben. Szerintem csak tájékozatlanságát próbálta ideológiai álca mögé rejteni, de ezt váltig tagadta, s azt hangoztatta, hogy felnőtt emberek szerelmi életébe nem kíván beavatkozni. Mindemellett ironikus hangon megnyugtatott afelől is, hogy ha esetleg mégsem lennénk sógorok, attól barátságunk még akadálytalanul fenntartható lesz a jövőben is.
Abban viszont teljes volt az egyetértés közöttünk, hogy a nagy mennyiségben felhalmozott pezsgőkészlet ellenére alig várjuk már azt a napot, melynek reggelén elindulhatunk a százmillió forint átvételéért.
Egyszer azonban ez a nap is eljött. Pontosabban fogalmazva háromszor jött el.
Első nap ugyanis, mely éppen egy csütörtöki volt, röviddel elindulásunk után úgy megbotlottam, hogy kis híján pofára estem a flaszteren, és nagyon megijedtem, hogy tönkremegy a kölcsönkért álszakáll. Ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy a babona szerint, aki megbotlik az utcán, annak ajánlatos abbahagynia a dolgát, mert nem sikerül. Már ezt is elég nehéz volt megértetni Feri úrral, azonban másnap (pénteken!), amikor egy fekete macska miatt már a lottóiroda utcájából voltunk kénytelenek visszafordulni, szinte hisztérikus rohamot kapott. Azzal sajnáltatta magát, hogy a hitelezőinél hétfőn lejár a határidő, és nincs szándékában újból átplasztikáztatni az arcát, hiszen még a régi sebei sem gyógyultak be egészen. Egyáltalán nem hatotta meg, hogy az én arcom milyen kínokat állt ki, amikor kétszer is fölöslegesen kellett lenyúzni róla az álszakállt és a hozzá tartozó ragasztóréteget. Pedig én már kezdtem attól tartani, hogy ha ez így megy tovább, szegény igazi szőrszálaim epillálódni fognak, és mindenki eunuchnak néz majd.
Hétfőn már nagyon ingerült hangulatban indult el velem a lottóirodába. Megfenyegetett, hogy jól nézzek a lábam elé, mert ha meg merek botlani úgy tarkón vág, hogy leesik a fejemről a sötétzöld lencséjű napszemüvege, amit direkt abból a célból adott kölcsön, hogy az esetleges fekete macskákat is zöldnek lássam. Nem hatott rá a véleményem, hogy november elején már kissé furcsa, sőt, feltűnő napszemüveget viselni, és nekünk ugyebár a feltűnésmentes tevékenykedés az egyik fő célunk. Azzal érvelt, hogy orr nélkül összehasonlíthatatlanul feltűnőbb lennék, márpedig ha tovább akadékoskodom, akkor letépi az orromat.
Végre minden baj nélkül eljutottunk első célunkig, a lottóirodáig. Feri úr az ügyfélcsarnokban maradt, én meg a múltkorihoz hasonló módszerrel feljutottam a vezetői irodába. Hála istennek, mindent rendben találtak, így aztán gyönyörű ötezres kötegekben hozták a főnyereményt. Nem igazán tudok pontosan visszaemlékezni az eseményekre, mert mindvégig az ájulás környékezett a tetemes mennyiségű lóvé látványától. Egy szemüveges muki rutinosan számolta le a pénzcsomagokat, természetesen pénzszámológép segítségével, a főnök szokásához híven végig szónokolt, de most igazán nem tudtam odafigyelni rá. Azon izgultam, vajon belefér-e az összes pénz a magammal vitt két diplomatatáskába. Feri úr tudományosan kiszámította, hogy bele kell férnie. Igaza lett. Ja, kérem, könnyű annak, akinek már volt szerencséje életében ötezresköteget látni.
Most már csak egy viszonylag rövid, kétszáz méteres útszakaszt kellett megtennünk a bank épületéig. Hónunk alá fogtuk a táskákat, és szótlanul, remegő lábbal lépkedtünk a főutca forgatagában. Nem tudom, meddig tarthatott ez a szívdobogtató séta, nekem mindenesetre egy örökkévalóságnak tűnt. Végre ott álltunk az Alföldi Takarékbank bejáratánál, és meglepő módon mindketten úgy lihegtünk, mintha legalábbis teljes menetfelszerelésben, futva tettük volna meg az utat.
Bent, az épületben már kezdtem jobban érezni magam, főleg akkor, amikor sikerült feltűnés nélkül az egyik biztonsági ember mellé sodródnom. Feri úr eközben az egyik ablaknál egy középkorú hölggyel tárgyalt, majd intett felém, jelezve, hogy mehetünk.
Az ír gyerek apja nem túl barátságosan fogadott minket. Őt egyébként szintén Barnabásnak hívták, és természetesen lángvörös volt a haja. Úgy látszott, valami fontos tevékenységében zavartuk meg éppen. Feri úr nyilván szégyellte előttem a kissé hűvös fogadtatást, mégiscsak az ő régi ismerőséről volt szó. Megpróbálta hát oldani a hangulatot, valami Piroska néni egészsége felől érdeklődött. A szóban forgó hölgy nyilván az igazgató felesége lehetett. Szemlélődésem közben fel is fedeztem a főnöki íróasztalt borító üveglap alatt egy fényképet, mely az igazgatót, Barnabást és Piroska nénit ábrázolta, aki gesztenyebarna, hosszú hajjal rendelkezett. Úgy látszik, az írék családjában hagyomány volt, hogy mindenkinek összecserélték a hajszínét és a nevét. A vörös lett a Barnabás, a barna meg a Piroska.