Csuklós busz jött, teljesen indokolatlanul. Hol van már ilyen öreg estén hatalmas utazóközönség? Miért nem nappal küldtök ilyet?… Persze nem problémáztam sokáig a történteken, örültem, hogy rengeteg ülőhely van, válogathatok. El is helyezkedtem kényelmesen.
A következő megállónál szállt fel a lány. A köztemetőnél. Úgy foglalt helyet, hogy pontosan láthattam az arcát, anélkül, hogy bántó módon kellett volna rábámulnom.
Kissé szabálytalan, ezzel együtt nagyon szép arca volt. A szemei fogtak meg a legjobban és szinte azonnal. Olyan világfájdalmat tükröztek, amilyet én még soha, senki tekintetében nem láttam. Még öregemberek szemében sem. Annyira megbűvölt, hogy egyszerűen nem tudtam máshova nézni.
Az jutott eszembe, hogy ha festő lennék, örökre el akarnám raktározni az elmémben ezt a látványt. És ha a tehetségem engedné, a legmegindítóbb képet alkothatnám róla, amelyik az emberiség történetében megszülethetett. Aztán arra gondoltam, csak egy nyomorult író vagyok, aki valószínűleg soha nem adhatja vissza egyszerű szavakkal azt a látványt, amelynek ezen az estén részese volt.
Nem sírt, nem törölgette a szemét a lány, és nem is nézett sehova. Csak leginkább a semmibe, előre. Most már tudom, az sem érdekelte volna, ha észreveszi, hogy bámulom.
Nem tudom, kit temetett ma. De azt tudom, milyen fájdalom érhette. Nem azért, mintha én is átélhettem volna már olyat, hanem azért mert egyszerűen minden ott volt a gyönyörű szemeiben. Ilyen disszonáns esztétikai élményt én még soha az életben nem tapasztaltam. A leglebilincselőbb látvány volt, amit valaha átéltem. Igéző és szépségesen ragyogó szemek akkora világfájdalommal, ami a Föld legmélyéig, a lelked legmélyéig, minden szomorúságok legmélyéig hatol, és a látvány egyszerűen feldolgozhatatlan.
Ott van benne Isten minden alkotása, a legnagyszerűbbtől a legnyomasztóbbig… és te csak nézed, nézed, nem tudod elengedni a látványt, már akkor sem tudnál máshova tekinteni, ha felfedezné, hogy őt bámulod…
Néha volt olyan indíttatásom, hogy odaülök mellé, a karjára teszem a kezem, és mondok neki valami biztatót… De hát mit is mondhattam volna, ami ne lett volna tolakodó, és főleg a jelenségtől totálisan idegen?
Még akkor is a hatása alatt álltam a történteknek, amikor leszálltam a buszról. És aztán néztem, ahogy távolodik a jármű megállóból.
Egy pillanatra olyan érzésem támadt, hogy a csuklós járat egyszer csak elhagyja az aszfaltutat, és felszáll, egészen a mennyekig.