Mindenesetre az öreg írt nem igazán hatotta meg Feri úr érdeklődése, azonban amikor közölte vele, hogy ötvenmillió forintot szeretnék elhelyezni a bankjában, varázsütésszerűen megváltozott a modora. Előkerültek a szivarok és kinyílt a bárszekrény ajtaja is.
Feri úr azt a mesét adta be neki, hogy a pénz az én örökségemet képezi, és a haszonleső és irigy rokonok elől akarom egy titkos bankszámlára menekíteni. Ezt egyáltalán nem beszéltük meg előtte, ezért az „örökség” szó egy kissé szíven ütött, mivel a kártyajóslatot és szegény szüleimet juttatta eszembe. Egyébként sem hittem, hogy az igazgató párhuzamot vont volna a lottóötös és az ötvenmillió forint között, hiszen a nyeremény ennek a dupláját tette ki. De nem szóltam közbe. Végül is az volt a fontos, hogy személyemet a legteljesebb inkognitó fedje, és efelől most már nyugodt lehettem.
Az öreg ír behívatta az egyik alkalmazottját, és számomra ismeretlen pénzügyi szakkifejezésekkel való dobálózások közepette kitöltetett velem néhány adatlapot, majd megszámoltatta az egyik aktatáska tartalmát, végül pedig átnyújtott egy csekk-könyvszerű füzetkét.
Kissé megkönnyebbülten léptünk ki a bank épületéből. Hónom alatt ugyan ott szorongattam az ötvenmilliót tartalmazó táskát, de úgy éreztem, már semmi baj nem történhet. Feri úr is így gondolhatta, mert magabiztosan így szólt hozzám:
– Leintek egy taxit, és nemsokára nálad leszünk.
Ekkor azonban egy koldus lépett oda hozzánk, és sóvárgó arckifejezés kíséretében elénk tartotta kalapját. Ahogy az arcába néztem, nemigen tudtam volna megállapítani az életkorát. Azt is elhittem volna, ha negyvenöt évesnek mondja magát, de az sem lepett volna meg különösebben, ha kiderül, hogy már nyugdíjaskorú. Hallottam már róla, hogy vannak ilyen kortalan arcú emberek, de nem tudtam elképzelni eddig a pillanatig, mikor is saját szememmel láthattam egy ilyen egyént. Azt viszont éreztem, hogy valamikor a nagy árvizek idején fürödhetett utoljára, s ruházata is úgy festett, mint amit körülbelül az első ötéves terv keretében gyártottak le, s valószínűleg akkortájt láthatott utoljára mosóport és vasalót is.
– Csak néhány fillért a szegény, szerencsétlen hajléktalannak – könyörgött az alacsony emberke, s a hangszíne sem segített életkora megfejtésében. Nálam – a táskát kivéve – semmiféle pénz nem volt, mert napokkal azelőtt feléltem munkanélküli segélyem utolsó forintjait is, és azóta anyám befőttjein és krumplin éltem. Feri úr is hiába kutatott a zsebeiben, végül sajnálkozva tárta szét a karját:
– Momentán egy fillér sincs nálunk, egyébként pedig rettenetesen sietünk – azzal megpróbált félrevonni, hogy kiállhassunk a járda szélére végre taxit fogni magunknak.
Én azonban meglehetősen rosszul éreztem volna magam, ha mindjárt az első rászorulót vissza kellett volna utasítanom, hiszen a koldus máris megvető pillantásokat vetett ránk.
Mit fog ez gondolni rólunk, akik épp egy bankból léptünk ki, jólöltözötten, diplomatatáskásan, és egy huncut krajcárt sem dobunk a kalapjába? Elvégre nem kezdhetünk magyarázkodásba, hogy aki milliókért megy, az nem feltétlenül visz magával aprópénzt az útra.
Megpróbáltam kedélyes hangon megfordítani a számomra kínossá vált hangulatot:
– Ferikém, a babona szerint, aki koldust visszautasít, ikreknek ad életet.
A koldus nyilván már lemondott a pillanatnyi pénzkereseti lehetőségről, s bosszúból szemtelen megjegyzést eresztett meg cimborám felé, annak sörpocakjára célozva:
– Úgy nézem, Feri úrnál már nem sok hiányzik hozzá.
Nem tudom, hogy Feri úr a babona általam való felemlegetésére, vagy a fickó szavaira fortyant fel inkább, mindenesetre meglehetősen mérgesen rivallt a koldusra:
– Pubikám, csak a saját famíliád gyermekáldásaival kapcsolatban nyilatkozz, ha megkérhetlek!
A tegező hangnemből úgy vettem ki, barátomnak egyáltalán nem okozott gondot a koldus életkorának meghatározása. Ő nyilván az alsó határértékhez közelített inkább, mert egyébiránt jellemző volt rá az idősek tisztelete.
Az én érdeklődésemet azonban sokkal inkább a fickó szelídebb hangú válasza keltette föl, mely így hangzott:
– Engem már nem érhet ilyesmi, Feri úr kérem, ugyanis özvegyember vagyok.
Na, nekem sem kellett több. Ahogy ezt a varázsszót meghallottam, úgy éreztem, egy ökrös szekér sem tudna elvonszolni a koldus mellől. A táska számzárját kezdtem babrálni, jótékonysági hevületemben úgy gondoltam, résnyire kinyitva feltűnésmentesen kivehetek belőle néhány bankjegyet, de Feri úr halk utasítására gyorsan lehiggadtam:
– Ki ne nyisd, srác, mert a sarokig sem jutunk el élve!
A koldus értetlenül figyelt. Még nem tudhatta, hogy személyében egy kártyajóslat testesül meg számomra, azt azonban nyilván érzékelte, hogy kunyerálási szempontból már csak cimborámat kell meggyőznie, s ennek érdekében udvarias hangon önsajnáltatási szónoklatba kezdett:
– Higgye el, Feri úr kérem, két napja egy falat étel sem ment le a torkomon, nagyon csehül érzem magam…
Barátom azonban – miközben árgus szemmel figyelte az autóforgalmat – etnikai ihletésű nyelvi tréfával terelte el a szót a lényegről:
– Ha csehül érzed magad, akkor nem is Pubi vagy, hanem Pubek – mondta, miközben a járdaszegélyhez lépve leintett egy taxit. A koldus csalódott arccal bámulta, amint Feri úr berántott a kocsiba a táskámmal együtt, de én vigasztalólag kikiabáltam neki:
– Holnap legyen ugyanitt, nem bánja meg!
Feri úr közben bemondta a címet a sofőrnek, és ideges mozdulattal végigsimította a haját:
– Ez a Pubek kis híján mindent elrontott. Láttad, hogy bámultak a járókelők? Némelyik egészen gyanúsan méregetett minket.
– Rémeket látsz, Feri úr kérlek – válaszoltam kedélyesen. Nem volt kedvem együtt aggályoskodni cimborámmal, hiszen megvolt a pénz, megvolt az özvegyember, és ezek a tények ellenállhatatlan jókedvre hangoltak. Arról nem is beszélve, hogy a „Feri úr” megszólítás nagyon megnyerte a tetszésemet, gyakoroltam is szorgalmasan:
– Remélem, Feri úr, elkísérsz holnap, amikor újból felkeresem a „keresztapádat”.
Legnagyobb sajnálatomra azonban barátom egyáltalán nem vette heccelésnek a dolgot, sőt, talán még örült is neki:
– Végre valaki meglátta bennem az urat! – mondta, és egy arisztokratikus fintor kíséretében jól hátba vágott.
Én közben azzal voltam elfoglalva, hogy a hátsó ülés jótékony rejtekében kihalásszak egy ötezrest a diplomatatáskából. Szívem szerint nem is kértem volna el a visszajárót a derék sofőrtől, amikor megálltunk a házunk előtt, de a postás példája lebegett a szemem előtt, és így csak egy százas borravalót adtam.
Már éppen a lakáskulcsomat akartam a zárba dugni, amikor nyílt a szomszéd lakás ajtaja, és Joli néni dugta ki a fejét rajta. Sajnos nem ismert fel rögtön. Ez abból derült ki, hogy azonnal segítségért és rendőrért kiáltott. Eltelt némi idő, míg felfogta, hogy nem betörés történik éppen. Mindenesetre megdicsértem, hogy milyen éber, majd kénytelen-kelletlen előadtam neki a statiszta-mesét az álszakállviselés magyarázata gyanánt. Amikor közel negyed óra múlva végre megszabadultunk az öreglánytól, megkönnyebbülve léptük át kis lakásom küszöbét. Bár örömünket némileg tompította a földszintről hallatszó, virtuóznak épp nem nevezhető hegedűjáték.
Feri úr legnagyobb meglepetésére a pénzt – mintegy háromnegyed órányi boldog nézegetés után – a konyhában, a régi hűtőszekrényben helyeztem el. Ezt a régimódi, bumfordi, és egyébként már teljesen használhatatlan bútordarabot mindig is utáltam. Ütött-kopott mivoltát még valahogy elnéztem, de azt már végképp nem értettem, hogy minek egy hűtőszekrényre kulcsos zár. Most viszont kiderült, hogy ez az öreg fridzsider az egyetlen zárható berendezés a lakásomban.
Feri úr röhögve kommentálta tevékenységemet:
– Ozina Géza elhelyezi a pénzt a frigóban, és azt hiszi, hogy ezzel megóvhatja a jó magyar forintot az állandó értékvesztéstől.
– Tévedsz az elképzeléseimet illetően – világosítottam fel –, ez az öreg darab már rég nem működik. De legalább zárható.
Feri úr azonban tovább röhögött:
– Értelek én, srác. Első a biztonság!
– Most mondd meg őszintén, ha betörnél hozzám, eszedbe jutna a régi hűtőszekrényemben kutatni?
– Öregem, ha én betörnék hozzád, és meghallanám ezt a viszolyogtató nyekergést, azonnal lemennék a földszintre, és villámgyorsan átképezném magam betörőből hasfelmetszővé!
– Nem hagyom, hogy a kis Béluska elrontsa a kedved – mondtam, miközben átnyújtottam cimborámnak két darab ötezresköteget. – Itt az ígért egymillió, add meg a tartozásaidat, aztán vessük bele magunkat a jótékonykodásba!