Feri úr hálarohamait elhárítva a gyakorlati teendőkre tereltem a szót, már csak azért is, mert eszembe jutott egy fontos kötelességem:
– El kell mennem a zálogházba kiváltani a nagyapó holmijait.
– Ezt a programot csak a Pubekkel való találkozás után kellene beiktatnunk – javasolta barátom.
– Miért? – kérdeztem értetlenül.
– Mert nincs kedvem cipelni az írógépedet – hangzott az őszinte felelet.
– Ejnye, Feri úr! – korholtam. – Alig, hogy úr lettél, és egy kis lóvé is susog az ujjaid között, máris szolgai munkára akarod fogni az alacsonyabb réteghez tartozó néptömegeket. Megfeledkeztél nemes céljainkról?
– Először is, kétlem, hogy Pubeket néptömegnek lehetne nevezni, hiszen nemigen nyomhat többet hatvan kilónál, és saját bevallása szerint kétnaponta szokott étkezni. Másodszor, nyilvánvaló, hogy az alacsonyabb réteghez tartozik, hiszen legfeljebb százhatvan centi magas lehet, és nem valószínű, hogy még nőni fog a hátralévő éveiben. Harmadszor pedig, egyáltalán nem felejtettem el nemes céljaidat, és azt sem, hogy a segítségemről biztosítottalak, a nagypapád óráját például szívesen elhozom, míg ti Pubekkel az írógépet cipelitek.
Szó ami szó, nekem sem volt sok kedvem a cipekedéshez. Én csak tudhattam, milyen ormótlan és súlyos darabról van szó, hiszen már megszakadtam vele egyszer. Azonban meglehetősen nemtelen dolognak éreztem volna Pubek hordárként való alkalmazását. Ennek elkerüléséhez azonban csak egy szerény kis érv jutott eszembe:
– Volna szíved így megalázni a „keresztapádat”?
Feri úr kérdéssel válaszolt:
– Nyilván kisebb pénzösszeggel szándékozol kisegíteni, jól sejtem?
– Vág az agyad.
– Látod, már csak ezért is célszerű lenne vele hazahozatni az írógépet, akkor lenne miért pénzt adnod neki, és nem érezhetné alamizsnának. Különben meg nem tudom, milyen alapon nevezed a keresztapámnak, hiszen én voltam az, aki vadonatúj, hangzatos névvel ajándékoztam meg, ő viszont csak leurazott engem.
Bár mindezekben igazat kellett adnom cimborámnak, azonban továbbra is makacsul ragaszkodtam az eredeti programsorrendhez. Feri úr nem erősködött tovább, szedelőzködni kezdett, mert várták a hitelezői. Így nem maradt időm, hogy elmagyarázzam neki; valahogy olyan előérzetem támadt, már csak a kártyajóslat miatt is, hogy a derék Pubeket nem holnap fogjuk utoljára látni.
Másnap tehát a zálogháznál kezdtünk. Kora délután indultunk el, mivel Feri úr addigra tudta szabaddá tenni magát a vendéglőjében.
Cimborám őszinte bánatára hosszú sorok kígyóztak az átvételi és kiváltási ablakoknál egyaránt. Én sem voltam éppen elragadtatva, de az újdonsült milliomosok nyugalmával vártam a soromra. Már éppen mi következtünk volna, amikor felkeltette a figyelmemet egy idős hölgy, akinek a nyakláncát nem akarták átvenni, mert a becsüsök szerint a színén kívül semmi egyéb köze nem volt az aranyhoz. A néni nagyon szomorú lett, látszott az arcán, hogy csalódása nem is anyagi jellegű, talán inkább arra gondolhatott, akitől annak idején a hamis vacakot kaphatta fejedelmi ajándékként kikiáltva.
Feri úrnak iszonyú vörös lett a feje, amikor kivonszoltam magammal a sorból, hogy a nénike után eredhessünk. Úgy éreztem, hogy itt az első remek alkalom, hogy segíthessek egy rászorulón, és magamban tízezer forint gyorssegélyt szavaztam meg a részére, csak még azzal nem voltam tisztában, milyen módon fogom neki átadni, hogy ne sértsem az önérzetét. Cimborám közben egyvégtében lázadozott. Kilátásba helyezte, hogy még egyszer nem fog velem fél óráig sorban állni, és a feje ezalatt egy árnyalatnyival sem lett halványabb, stabilan tartotta skarlátvörös színét. Egészen addig, amíg emlékezetébe nem idéztem azt az ígéretét, miszerint mindenben támogatni fog.
Előhalásztam a belső zsebemből két ötezrest, és lázasan gondolkodtam, hogy milyen címen adjam át a hölgynek. A sietségre minden okom megvolt, ugyanis a kiszemelt rászoruló már a kapualjnál járt, és a nyílt utcán semmi esetre sem akartam leszólítani. Hirtelen eszembe jutott egy akkor még remeknek vélt ötlet, és a nénike után kiáltottam:
– Tessék várni! El tetszett hagyni a pénzt!
A hölgy tétován hátrafordult, de úgy látszott, egyáltalán nem biztos benne, hogy neki szól a felszólítás. Feri úr közben megértette szándékomat, és gyorsan át is vette a szót:
– Láttuk, amikor véletlenül ki tetszett rántani a táskából.
Ekkor azonban olyan fordulat következett be, amire nem számítottunk. A hölgy tudniillik talpig becsületes volt, és nem sejthette, hogy éppen jótékonykodni készülő milliomosokkal áll szemben. Ezért aztán a következőt válaszolta, amitől lehervadt az udvarias és idétlen mosoly az arcunkról:
– Ez a pénz nem az enyém.
Feri úr meglepődött, de csak alig észrevehetően, azonban egy pillanatra sem esett ki a szerepéből:
– De hiszen mondom, hogy láttuk, amint elhagyta. Még szerencse, hogy két ilyen becsületes fickó járt erre, mint a barátom és jómagam.
– Nekem nem is volt ötezresem.
– Másvalaki el sem veszíthette, tessék körülnézni, nincs a környéken rajtunk kívül senki.
A hölgy továbbra is hajthatatlan maradt, és szemmel láthatóan kezdte unni a meddő párbeszédet:
– Mondtam már, hogy nem az enyém a pénz, most pedig engedjenek az utamra végre.
Feri úr azonban elé lépett:
– Asszonyom, ne csinálja ezt velünk, mi nem tehetjük zsebre mások pénzét, ez ellenkezne az elveinkkel.
– Az enyémmel is.
Közben a zaci ablakán keresztül már gyanúsan méregettek bennünket. Szólni akartam cimborámnak, hogy hagyjuk a fenébe az egészet, de ekkorra már nagyon felment nála a pumpa. Talán amiatt, hogy feleslegesen álltunk ki a sorból, és az önérzetes asszonyság miatt dolgunk végezetlenül leszünk kénytelenek visszaállni a várakozók közé.
– Tegye már el a pénzt, ne kelljen még egyszer mondani!
– Figyelmeztetem, hogy segítségért fogok kiáltani!
– Minek néz minket? Rablóknak?! Útonállóknak?! – rikoltotta felháborodottan cimborám, majd türelme elvesztésének legbiztosabb jeleként letegezte a megszeppent nénikét:
– Azonnal elteszed a lóvét, szenilis nőszemély, vagy rendőrt hívok! – ordította az arcába, és a nyomaték kedvéért megmarkolta a vállait.
– Maguk elmebetegek! – közölte rémülten diagnózisát az akaratos öreglány. (Ekkor még nem is sejtettem, hogy ez a meggyőződése milyen kellemetlen helyzetbe hoz majd engem néhány nap múlva. De hát honnan is tudhattam volna? Egyelőre begerjedt cimborám lehiggasztásán fáradoztam, kevés sikerrel.)
Ekkor a zálogház két biztonsági embere jelent meg az ajtóban, így hát jobbnak láttuk futással elintézni a dolgot. Zsebre vágtuk a pénzt, és pánikszerűen elmenekültünk a helyszínről.
Egy utcával odébb zihálva megálltunk. Feri úr sértődött hangon veszekedni kezdett velem:
– Gratulálok az egyedülálló ötletedhez, srác! Az elmúlt hetek alatt csak ez az egy jótékonykodási mód jutott az eszedbe, vagy kitaláltál valami olyasmit is, ami miatt tényleg a rendőrséget fogják ránk küldeni?
– Még te vagy felháborodva? Ki a fene ajánlotta neked, hogy üvöltözz vele és rángasd a vállát?
Barátom azonban, meg sem hallva közbevetésemet, gúnyos hangon folytatta a perlekedést:
– Még ha nagy nehezen sikerült is volna ráerőltetni a lóvét, az akkor is csak tízezer. Nagyszerű! Még ötezer ilyen eset, és túl is leszünk karitatív vállalkozásunkon, feltéve, ha addig nem csuknak le minket garázdaságért, vagy jogtalan fegyverhasználatért. Még alig leszel nagypapakorban, már hozzá is juthatsz a saját részedhez! Csak így tovább, srác!
– Miféle jogtalan fegyverhasználatról beszélsz itt összevissza?
– Hát, nagyon úgy néz ki, öregem, hogy a te kedves rászorulóid csak akkor hajlandóak pénzt elfogadni tőlünk, ha revolvert szorítunk a halántékukhoz. Nem ártana új koncepciót kidolgoznod a szeretetszolgálatoddal kapcsolatban, mert ennek így nem lesz jó vége. Talán tanulmányozz néhány Mátyás királyról szóló népmesét.
Nem óhajtottam élezni a vitát, mert alig vártam, hogy Feri úr némileg megnyugodjon. Ezért hízelegtem egy kissé a büszkeségének:
– Úgy áll a dolog, hogy a te javaslatodat kell életbe léptetnünk a programsorrendet illetően. Elmegyünk Pubekért, és vele vitetjük haza a cuccot. Természetesen némi anyagi ellenszolgáltatás fejében. Isten őrizzen, hogy neki is belegázoljunk az önérzetébe.
– Már csak azért is jobb lesz így, mert a zálogházba úgysem mehetünk vissza – helyeselt engedékenyen Feri úr –, az a két gorilla kapásból megbilincselne minket.