Végképp helyreállt a béke közöttünk. Nagy egyetértésben ballagtunk a bank felé, ahol reményeink szerint Pubek várakozott ránk türelmetlenül. A nyugodt hangulatot kihasználva megpróbáltam tudakozódni Julcsi és az ír gyerek dolgainak állásáról, barátom azonban hű maradt korábbi nyilatkozataihoz, és ez alkalommal sem kívánt felvilágosítással szolgálni az üggyel kapcsolatban. Kijelentette, hogy ő nem kém, és nem is diplomata, ezért nem fog jelentést tenni nekem, még kevésbé vállal közvetítői szerepet. Ha akarom Júliát, álljak a sarkamra, és legyek Rómeó, vagy csináljak, amit akarok, de őt mindenképpen hagyjam ki ebből a dologból.
Mindezek azt a gyanút keltették bennem, hogy barátom azért bújik ilyen látszólag kényelmes álláspont mögé, mert nem akar szomorítani számomra kedvezőtlen helyzetjelentésekkel. Már bántam, hogy szóba hoztam a témát, mert így egyre bizonyosabbnak éreztem, hogy Julcsi és az ír gyerek között komolyra fordult a dolog. Szerencsére nem volt módom sokáig tépelődni magamban, mert közben a bank épülete elé értünk.
Pubek nem vett észre azonnal bennünket, mert éppen egy jólöltözött úriembert fűzött, nyilvánvalóan anyagi indíttatásból. Amint közelebb mentünk, fültanúi lehettünk, hogy a koldus éppen a két nappal azelőtti utolsó étkezésére hivatkozva próbált kiszemelt áldozata érzelmeire hatni. Nem kevés sikerrel, ugyanis sikerült az illetőtől egy százast legombolnia. Egyből fülig ért a szája, s jókedvének ily módon való kifejezése csak fokozódott, amikor meglátott minket:
– Már nagyon vártam magukat, Feri úr kérem!
Cimborám üdvözlés helyett kaján ugratásba kezdett:
– Nincs valami rendben veled, Pubek. Nekünk is azt mesélted, hogy már két napja nem ettél, csakhogy az tegnap volt. Na már most, ez vagy csak egy jól bevált duma nálad, vagy oly mértékben összezavarodtak a táplálkozási ciklusaid, hogy már magad sem tudod számon tartani őket.
A koldus olyan arckifejezést öltött, aminek láttán kezdtem kétségbe vonni, hogy egyáltalán megértette a Feri úr által választékosan előadott verziókat. Kiderült azonban, hogy egész más okból bámult révedezve:
– Fiatalúr, magának tegnap még szakálla volt, ha nem tévedek.
– Az isten szerelmére, Pubek – csitítgattam –, föl ne fedje az inkognitómat!
Reméltem, hogy megérti ezt a szót, bár ez egyelőre nem derült ki, mert hirtelen témaváltással a tárgyra tért:
– Tegnap azzal méltóztattak kecsegtetni, hogy nem bánom meg, ami a mai napon elő fog velem fordulni. Bátorkodom megkérdőjelezni, hogy miről is lenne szó tulajdonképpen.
– No, azért nem kell egyből a közepébe vágni…
– Biztosíthatom önöket, bármiről is van szó, igyekezni fogok a legjobb tudásom vonatkozásában.
Enyhén szólva meglepett a koldus elegáns modora, mely – bár helyenként magyartalan és kissé értelmetlen megfogalmazásokban nyilvánult is meg – mégis homlokegyenest ellentétben állt ápolatlan külsejével és finoman szólva viseltes ruházatával.
– Talán mégsem itt kellene ezt megbeszélnünk – néztem körül aggódva. Pubeknek felcsillant a szeme:
– Titkos a dolog? Bennem megbízhatnak, kéremalássan, még szerelmi ügyekben is, mert ahhoz nagyon értek!
Ez némileg komikusan hangzott egy olyan pasas szájából, akit jelen állapotában valószínűleg egy nimfomániás vasorrú bába sem kívánt volna meg. Néhány nap múlva azonban kénytelen voltam belátni, hogy a koldus teljes mértékben igazat mondott.
– Esetleg virágcsokor kézbesítésére, vagy valami üzenet átadására kell szorítkoznom, kérdem tisztelettel? De ha más jelleget tükröz a megbízás…
– Egész más jelleget tükröz – szakítottam félbe a mondatot, miközben a közeli kis park egyik padja felé szerettem volna terelni a kis csapatunkat, ekkor azonban a későbbieket alapvetően meghatározó esemény történt.
Feltűnt az utcán két egyenruhás rendőr, akik a közelünkbe érve igencsak feszesen tisztelegtek, szinte egyszerre emelték jobb kezüket sapkájukhoz. Az első pillanatban úgy tűnt, mintha nekünk szalutáltak volna, de Feri úr és én jól láthattuk, hogy egy magas rangú rendőrtiszt sietett éppen a bank bejárata felé, és sebtében viszonozta is beosztottjai tisztelgését. Pubek azonban háttal állt az épületnek, így ezt nem vehette észre. Tátva maradt a szája, és szemmel láthatólag meg volt győződve róla, hogy a két egyenruhás minket köszöntött ilyen udvarias módon. Riadt suttogása is erre utalt:
– Atyaúristen, Feri úr kérem, maguk rendőrök?
Azonnal nemleges választ akartam adni, de cimborám megelőzött, hiszen neki szólt a kérdés, és természetesen a rá jellemző módon esze ágában sem volt Pubeket a tévhitében megcáfolni:
– Én csak polgári alkalmazott vagyok, de engedd meg, hogy bemutassam neked Ozina századost.
Gyors előléptetésem nagyon meglepett, de úgyszólván semmiféle örömöt nem okozott. Ellenkezőleg! Bosszús pillantásokat vetettem Feri úrra, aki nyilván ugyanolyan jól ismert engem, mint én őt, mert nem hagyta, hogy találkozzék a tekintetünk, ellenben Pubek felé fordulva folytatta a link szövegelést:
– Látom, csodálkozol, hogy ilyen fiatalon századosi rangot kapott, de, tudod, kitűnővel végezte a rendőrtiszti főiskolát, főhadnagyi rendfokozattal diplomázott, és azóta olyan kiváló eredményeket ért el a titkosrendőrség kötelékében, hogy rövid úton századossá léptették elő.
Szörnyülködve hallgattam számomra teljesen ismeretlen, vadonatúj életrajzomat, és meg voltam róla győződve, hogy barátomnak agyára mentek a kémfilmek. Ám tevékenységem nem merült ki a szimpla merengésben, közben észrevétlenül akkorákat csíptem Feri úr karjába, hogy az egy jól fejlett darázsnak is becsületére vált volna. Ezzel a kíméletesnek éppen nem nevezhető kommunikációs módszerrel kívántam értésére adni, hogy megelégeltem a halandzsát. Feri úr azonban a legcsekélyebb mértékben sem zavartatta magát:
– Tudsz hallgatni, Pubek?
– Hogyne!
– Akkor hallgass ide! – suttogta sejtelmes hangon, és a nagyobb titokzatosság kedvéért átkarolta a koldus vállát, majd megbánva a bizalmaskodó mozdulatot feltűnés nélkül a nadrágszárába törölgette a kezét. – Ozina százados inkognitóban van, és egy rendkívül fontos titkos akción dolgozik éppen. Senki előtt sem szabad felfedned a kilétét, megértetted?
– Értem én, Feri úr kérem, csak azt nem tudom, mit akarnak pont éntőlem ebben a dologban?
– Te vagy a legalkalmasabb személy, aki a segítségünkre lehet, mert te minden gyanú fölött állsz, mivel nem vagy szakmabeli. Ugye nem dolgoztál még soha a rendőrségnek?
– Hát… egyszer, régen feljelentettem a… szomszédomat, csendháborításért… izé… amikor még volt hol laknom.
– Elhanyagolható – legyintett nagyvonalúan cimborám, leginkább abból az okból, hogy elhúzza a karját a soron következő csípés elől. – És ugye az alvilág köreiben sem vagy közismert figura?
– Tulajdonképpen van egy ismerősöm, aki zsebtolvajlással foglalatoskodik…
– Az ilyen piti alakok nem számítanak.
– Még hogy a Pengés Bob piti alak?! Feri úr kérem, ön nincs tisztában a tényezőkkel.
– Jó, jó, meg ne sértődj mindjárt az akció elején.
Az „akció” szó újbóli említésére Pubek elkeseredett képet vágott, de végre sikerült elérnem, hogy a parki kis pad felé orientálódjunk. Közben a megszeppent koldus idegesen kérdezősködött:
– Végül is miről van szó konkréten? Mert ha például lövöldözés, vagy más brutalitás tűződik a napirendre, abban sajnos nem vagyok eléggé szakképzett.
– Biztosíthatom – szóltam közbe megnyugtatólag –, hogy az ön számára az akció úgyszólván teljesen veszélytelen. Mindössze arról van szó, hogy egy írógépet kell a zálogházból elhoznia.
Feri úr az utóbbi mondatom hallatán bosszús arckifejezést öltött. Látszott rajta, hogy nagyon is neheztel rám, amiért ilyen hamar belerondítottam a színjátékába. Mindez azonban csak néhány pillanatig tartott, mert barátom – szokásához híven – hamar feltalálta magát:
– No de milyen írógépet! – kiáltotta fontoskodva, miközben mutatóujját teátrálisan az égnek emelte: – A legfőbb tárgyi bizonyítékot! Ha megállapítjuk, hogy egy bizonyos Sam fedőnevű ügynök ezen gépelte a jelentéseit, máris a kezünkben van a fickó. Mi azonban nem mehetünk a zálogházba, mert ha véletlenül összefutunk vele, minket azonnal felismer ez a Sam fedőnevű ügynök, és máris olajra lép, érted már?
Pubek néhány pillanatig elgondolkodott, aztán kissé gyanakodva megfogalmazta kétségeit:
– Nézzék, kéremalássan, lehet, hogy nem vagyok valami magas, de a fejem egy kissé nehéz. Nem értem, miért kényszerül rá egy ilyen szemfedős ügynök, hogy az írógépét a zaciba adja. Irreálisan kétlem, hogy ilyen rosszul keresne.