Kíváncsian vártam, vajon erre a logikusnak hangzó közbevetésre vajon mit tud előadni Feri úr, de szinte rögtön kész volt a válasszal. (Azt hiszem, inkább neki kellett volna regényírásra adnia a fejét, ezzel a feneketlen nagy fantáziájával.)
– Nagyon jól látod a kérdést, Pubek – mondta fellengzős hangon. – Nem is anyagi okok vezérelték ezt a bizonyos Sam fedőnevű ügynököt. Azért választotta a zálogházat, mert úgy gondolta, hogy arra senki sem gyanakodna mint rejtekhelyre, egy esetleges házkutatás során. Legalábbis ő ebben a megnyugtató tudatban ringatja magát. Csakhogy elkövetett egy hibát, aminek a részleteivel most nem szeretnélek fárasztani, a lényeg az, hogy ennek következtében rábukkantunk a zálogcédulákra. Most már nincs is más dolgunk, mint feltűnés nélkül elhozni a terhelő bizonyítékot.
– Így már értem. Feri úr kérem, nem akarok én mindenáron okvetlenkedni, csak még azt az egyet kérdezném meg, hogy mi a teendő abban az esetben, ha véletlenül én futok össze ezzel a Fedő nevű ügynökkel, aki felismeri nálam lévő holmiját, és ebből kifolyólag engem fejbe lő?
– Nyugodjon meg, útközben szerzünk valahol egy nagy kartondobozt, amiben feltűnés nélkül ki tudja hozni a bizonyítékot – válaszoltam.
– Nagyszerű. Tudok is itt a közelben egy közkedvelt szemeteskonténert, ahol az említett álcázóeszközt be tudjuk szerezni – mondta fontoskodva Pubek, és szemmel láthatóan rendkívül boldog volt, amiért ilyen hasznos ötlettel járulhatott hozzá az akció előkészítésének sikeréhez.
– Szemeteskonténer, ami közkedvelt?… – húzta el a száját hitetlenkedve Feri úr, de Pubek csorbítatlan önérzettel válaszolt:
– Igenis, kérem, közkedvelt. Nem is gondolnák, mennyien járnak oda. Ha például nem sikerül megelőznünk Talyigás Dömét, kár is odamennünk. Ő ugyanis a kartondobozokra specializálta magát.
– Akkor talán induljunk is – indítványoztam, és végtelenül örültem, hogy a sok mellébeszélés után végre eddig a pontig is sikerült eljutnunk. A kis emberke azonban még tisztázni akart valamit:
– Egy pillanat, kérem tisztelettel. Igazán nem szeretnék álszerénytelennek látszani, de egy dologról még nem esett szó. Izé… mégpedig az akció anyagi részéről, kéremalássan, az én vonatkozásom gyanánt…
Feri úr kis híján elröhögte magát Pubek zavarát látva és hallva. A válaszadás jogát – már csak ezért is – kötelességtudóan átengedte nekem:
– Anyagi dolgokról a századost faggasd, ő tudja, mire mennyit hajlandó áldozni a szervezet.
Én azonban kissé tétováztam az összeg kimondását illetően. Tanácstalanságom abból fakadt, hogy nem akartam túl keveset adni, mert úgy éreztem, egyre inkább megkedvelem a mókás kis emberkét, no meg az özvegyemberes jóslat is élénken élt még gondolataimban. Másrészt feltűnően sokat sem szerettem volna fizetni, bár igazán azzal sem voltam tisztában, hogy egy ilyen hordár megbízatásért mennyi a sok és mennyi a kevés, nem is beszélve Pubek szemszögéről a nagyságrendeket illetően. Sokáig tépelődnöm azonban nem lehetett, mert a koldus várakozóan tekintett rám, majd ekképpen biztatott:
– Mégis, úgy hozzátevőlegesen…
Nem tudtam, hogy csak véletlenül mondta-e így, vagy már ezzel is felfelé akarta srófolni a még ki sem mondott összeget. Mindenesetre valamit mondanom kellett végre:
– Ugye, azzal kecsegtettük tegnap, hogy nem bánja meg, ha ma találkozunk?
– Pontosabban a százados úr mondta, személyesen, kéremalássan. Bár akkor még szakállal rendelkezett, gondolom az inkognitó függvényében.
– És mennyit ad ön egy százados szavára?
Bár kissé félve indítottam meg ezt az elterelő hadműveletet, örömmel konstatáltam, hogy Pubek türelemmel és bizalommal viseltetik irántam, és ezt a maga módján meg is fogalmazta:
– Százados úr, kérem, a tiszti becsületszó nálam igencsak méltányolva van, rendfokozatilag.
– Ennek szívből örülök. Tiszti becsületszavamat adom, miszerint nem fogja megbánni, hogy belém helyezte bizalmát.
– …miszerint anyagilag… – vetette közbe Pubek.
– Természetesen anyagilag – pontosítottam készségesen. – De most már ideje indulnunk, uraim, hogy Talicskás Dezsőt legyen módunk megelőzni az exkluzív szeméthelyen.
– Talyigás Döme, ha szabad javítanom…
– Elnézést. És mellesleg a zálogház is hamarosan bezár.
Ezzel útnak indulhattunk végre.
A nagyáruház mögötti parkolóhoz mentünk, ahol valóban roskadozó hulladékgyűjtő konténerek álltak. Mindnyájan nagyon örültünk, mert nyilvánvalóan sikerült megelőznünk a kartondobozokra specializálódott Talyigás nevezetű urat, legalábbis erre következtettünk abból a körülményből, hogy a konténerek tele voltak különböző mérető dobozokkal. Az imponáló készletből segítettem Pubeknek kiválasztani a megfelelő nagyságút, majd Feri úr után siettünk, aki ekkor eléggé távolságtartó magatartást tanúsított velünk szemben. Nyilván nem szerette volna, ha véletlenül valamelyik törzsvendége meglátja, amint éppen guberál.
Útközben Pubeknek eszébe jutott, hogy a két tisztelgő rendőr buta módon megsértette az inkognitónkat, és megjegyezte, hogy nagyon jól tettük, amiért nem tisztelegtünk vissza nekik. Ezzel teljes mértékben egyetértettem. Cimborám megnyugtatta Pubeket, hogy én majd jól helyreteszem a két delikvenst, ha legközelebb az őrszobán járok. Ezen jót mulattam magamban, elképzeltem, ahogy berontok az őrsre, és alaposan letolok két hivatalos közeget. (Egyébiránt korainak bizonyult az az optimista meggyőződésem, hogy én ugyan biztosan nem fogok az őrszobán járni az életben, de erről még korai lenne többet elárulnom.)
Ezután, mivel már nagyon furdalt a kíváncsiság, megkérdeztem a kis emberkét:
– Mondja, Pubek! Hol szedte magára ezt az utánozhatatlan, és némileg elegánsnak is nevezhető beszédstílust?
– Kérem tisztelettel, az a helyzet, hogy a szeméttelepen, ahol elég sokat szoktam időzni, hihetetlen mennyiségű olvasnivaló akad. No már most, az egyik kollégám szerint az embernek nem szabad megengednie, hogy eltunyuljanak az agytekervényei, azokat állandóan foganatosítani kell, mert ha az ember szellemileg leépül, akkor mindennek vége, ugyebár voltaképpen?
Úgy látszik, Feri urat is érdekelte a téma, mert közbekérdezett:
– És mi képezi a te szellemi táplálékodat?
A kis emberke a táplálék szó hallatán nagyot nyelt, egyébiránt láthatóan távol állt a kérdés megértésétől. Ezt cimborám is észrevette, és megkönnyítette a dolgát:
– Úgy értem, miket szoktál olvasni?
– A kedvencem egy iskolás munkafüzet, bár csak egy fejezete van meg, azt én kívülről fújom, kérem tisztelettel, annak az a címe, hogy Kötőszavak az alárendelő összetett mondatokban. Aztán nagyon szeretem még az Ausztráliáról szóló útikönyvemet, legfőképpen azért, kéremalássan, mert annak minden lapja megvan, és igazán szép színes képek vannak benne. Aztán van még ott olyasmi is, hogy el sem hinnék, százados úr, kérem, például a múltkor találtam egy jókora paksamétát, tele hivatalos iratokkal, meg olyan dossziészerű mappákkal, valami ügyvédnek a réges-régi ügyeiről szólt. Na, abban aztán igazán érdekes dolgokról lehetett olvasni.
Lassan közeledtünk az akció helyszíne felé, ezért átadtam a koldusnak a visszaváltási összeget, és a két zálogjegyet, s felvilágosítottam, hogy a második egy zsebóráé. Feri úr – nehogy Pubek gyanút fogjon – gyorsan megjegyezte, hogy az ügynök a zsebórában rejtette el a titkosírása kódját.
Alig vártam már, hogy eltűnjön a koldus a kapualjban, és végre egyedül maradhassak cimborámmal, mert feltett szándékom volt, hogy alaposan kérdőre vonom:
– Szedd össze a maradék eszedet, és magyarázd meg; hogy az isten csudájába jutott eszedbe ezt az idétlen zagyvaságot beadni ennek a fickónak?
Feri úr egy hajszálnyit sem szeppent meg dühös arckifejezésemet látva, legalábbis erre következtettem, amikor láttam, hogy a térdét csapkodja nevettében:
– Ne haragudj, srác, de muszáj röhögnöm – sivította fuldokolva –, eddig is alig bírtam visszafogni magam!
– Örömömre szolgált volna, ha sokkal jobban visszafogod magad, ami a link dumát illeti! Mondd csak, szerinted nem büntetendő cselekmény az, ha valaki rendőrnek adja ki magát?
– Fogalmam sincs – vihogott vörös fejjel, és csak pillanatokra tudott kiegyenesedni.
– Titkosírás, meg bizonyíték, meg Sam fedőnevű ügynök!… Öregem, nem ellenezném, ha megmutatnád magad egy pszichoanalitikusnak! Mondd csak, a családfádban nem szerepel véletlenül egy bizonyos Münchausen nevű illető?
– Könyörgöm, ne folytasd! – hörögte, és a vállait még mindig rázta a hisztérikus nevetés, valamint kövér könnycseppek gurultak le az arcán.