Megfogadtam a tanácsát, és csendben vártam, amíg valamelyest civilizálni tudja a viselkedését. Ez mintegy két percet igényelt a részéről.
– Mit idegeskedsz, srác? Nem te mondtad, hogy egy óriási móka lesz ez az egész? Komolyan mondom, én milliomosban még ilyen búvalbélelt, idegeskedő típust nem is láttam.
– Hogy miért kellett annak a két elfuserált közegnek éppen ott tisztelegnie! – aggodalmaskodtam tovább.
– Ne is törődj vele, százados úr! – kedélyeskedett megingathatatlanul barátom, és biztató jelleggel hátba vágott. – Többé úgysem látjuk ezt a fickót, ő meg hamarosan úgyis elfelejti az egészet. Apropó, tényleg, mennyivel akarod kisegíteni? Nagyon titokzatos voltál ott a padnál…
– Elvégre a titkosrendőrség századosa vagyok, nemde? – mondtam gúnyosan, és a mérgem egy csöppet sem volt elmúlóban. – És mi van, ha nem pénzzel akarom kisegíteni?
– Hát akkor mivel? Gondolod, hogy két cvikipuszinak jobban örül majd?
– Sokkal komolyabb dologra gondoltam…
– Áhá, szóval örökbe akarod fogadni.
– Mondjuk magam mellé venném albérlőnek – folytattam, meg sem hallva a csúfolódást. – Kapna szállást, kaját, vennék neki néhány rendes ruhát, cserébe segítene a céljaim elérésében. Képzeld el, mennyi rászorulót ismerhet. Koldusokat, hajléktalanokat… Tudja, hova járnak a guberálók…
– Én is tudom! A szeméttelepre és a kukákhoz! – kiáltotta mérgesen Feri úr. – Megvesztél?! Egy órája ismersz egy fazont, máris magad mellé akarod venni?!
– Ketten úgysem bírnánk. Csak ügyetlenkednénk, mint az öreg néni esetében. Egyébként pedig semmilyen kapcsolatunk nincs a szegényebb rétegekkel. Lásd be, hogy Pubek az ideális segítség.
– Idehallgass, falusi! – fogta meg a vállamat barátom, miközben legnagyobb örömömre végleg elmúlt a nevethetnékje. – Azért, mert a jóskártyán kijött az özvegyember, nem feltétlenül muszáj égi jelet látnod Pubek felbukkanásában. Gondolkozz reálisan. Ezt a fickót most láttad életedben másodszor. Képes lennél egy ötvenmilliós titokba beavatni?
– Dehogyis! Nem úgy gondoltam. Különben is – legyintettem kedvetlenül –, most már mindegy, az idétlen szövegeddel úgyis elszúrtál mindent…
Feri úr eltöprengett néhány másodpercig, aztán lelkendezve fordult felém:
– Épp ellenkezőleg! Ha valóban ilyen terveid vannak vele, akkor ez a titkosrendőrségi duma a lehető legjobb inkognitó. Először is, Pubek kissé berezelt tőle, láthattad, tehát biztosan nem jár el a szája, másodsorban pedig…
Ekkor azonban az említett személy megjelent a kapualjban a nagy dobozzal, így egyelőre nem tudhattam meg, másodsorban mi jelenti ennek a színjátéknak az előnyét.
Azért mégiscsak örültem, hogy végre hazaindulunk, mert lassan alkonyodni kezdett, és sötétben igazán nem szerettem volna az utcán bóklászni, elvégre még körülbelül nyolcvanezer forint lapult a zsebemben. Időnként átvettem szegény Pubektől az írógépet, mert nagyon szenvedett, bár ezt határozottan tagadta, és – kissé ügyetlenül – leplezni is próbálta. Legnagyobb meglepetésemre még Feri úr is elkérte egyszer a dobozt, aztán nem győztük hallgatni a hencegését, miszerint ő cipelte az út leghosszabb részén, ami végül is tény, mert a buszon mindvégig az ölében volt.
Hazaérve azonnal indítványoztam Pubeknek, hogy fürödjön meg, és mossa ki a ruháit. Elsősorban azért, hogy Feri úrral folytatni tudjam a megbeszélést, másodszor pedig, hogy szaglószerveink végre – szó szerint – lélegzethez jussanak. Felszólítottam, hogy ne kímélje a szappant és a súrolókefét. Kissé aggódott amiatt, hogy a ruhája soká fog megszáradni, és így valószínűleg el fogják foglalni azt a raklapokból összetákolt sufnit, ami az ő menedékhelyéül szolgál a szeméttelepen. Tájékoztattam, hogy további intézkedésig úgy veheti, hogy nálam van elszállásolva, és ennek időtartama csak az előmenetelétől függ, tehát nyugodtan indulhat tisztálkodni.
Barátom ott folytatta, ahol a zálogház előtt abbahagyta. Hosszasan ecsetelte, milyen jót is tett velem, amikor ezt a titkosrendőrségi füllentéssorozatot elkövette, és használati utasítással látott el arra nézvést, hogyan alkalmazhatom Pubek tévhitét saját céljaim eléréséhez.
– Láthatod, így mindenki jól jár – suttogta magabiztosan, bár a lubickoló koldus egyébként sem hallhatott volna semmit a vízcsobogástól.
– Valahogy nem tetszik nekem ez a rendőrösdi, félek, hogy baj lesz belőle – válaszoltam kelletlenül.
– Mi bajod lehetne, srác? Senki nem fog tudni róla, csak Pubek, ő meg nem fog elárulni senki előtt, akár meg is eskethetem – torkollt le Feri úr, majd saját ötletétől felvillanyozva lelkendezett: – Ez az! Fel kell esketni! Mégpedig a koronára! – rikoltotta, és határozott mozdulattal felállt, hogy leemelje a falról a rézből készült kis koronás címert, ami természetesen még a nagyapám idejéből maradt rám. Végszóra Pubek is megjelent egy szál törölközőben, s hiányos öltözéke ellenére is határozottan jobban nézett ki, mint fél órával előtte, nem is beszélve a kellemes habfürdőillatról, amit árasztott.
– Ez minden pénzt megért, százados úr, kérem! Mintha újjászülettem volna! – mondta elragadtatva.
– Ennek roppantul örülünk – szólt közbe Feri úr –, de hátra van még egy fontos aktus, mégpedig az eskütétel.
Pubek egy kissé megszeppent:
– Biztos benne, Feri úr, kérem, hogy ez az öltözet megfelel ehhez a procedúrához?
– Ne zavartassa magát, nem a ruha a lényeg – tartotta elé a címert barátom –, hanem az elhivatottság.
– Akkor rendben van – bólintott megnyugodva a kis emberke, és roppant hivatalos arccal a címerre tette a kezét, jobbját pedig esküre emelte. – Kezdhetjük.
– Mondd utánam a szöveget. Először is a nevedet. Én…
– Én, Stodlupka Zénó…
Itt az ünnepélyes ceremónia rövid időre komikumba fulladt, mert Feri úr Pubek valódi nevének hallatán, meg sem próbálva uralkodni magán, harsány nevetésben tört ki:
– Ez tényleg az igazi neved, vagy esetleg fordítva mondtad ki? – és majdnem elejtette a címert, úgy vihogott.
– Polgári alkalmazott! – rivalltam rá, hogy némileg mentsem a helyzetet. – Türtőztesse magát!
– Igenis, százados! – válaszolta, és megpróbált komolyságot erőltetni magára, ami sajnos, egyáltalán nem sikerült, így a második nekifutásnál sem tudott a névnél tovább jutni az eskü szövegében, olyan nevetőgörcs kapta el.
Pubek sértődötten szólt közbe:
– Csak a nevemre kell megesküdnöm, kéremalássan, vagy valami egyéb fogadalmat is tételezek?
Kezdtem aggódni, hogy cimborám képes lesz mindent elrontani az idétlen vihogásával, ezért megpróbáltam más irányból hatni rá:
– Kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy ön elfelejtette az eskü szövegét – mondtam szigorúan.
Feri urat őszintén meglepte, hogy lemagáztam, és végre kezdett lehervadni a mosoly az arcáról, amely folyamatot azzal igyekezett meggyorsítani, hogy a szája szélét harapdálta intenzíven.
– Nem felejtettem el. Hát akkor folytassuk. Én…
– Ezen már túl vagyunk – vetettem közbe rosszat sejtve –, lépjünk tovább.
– Jó. Tehát: fogadom…
– Fogadom…
– …hogy a titkosrendőrségnek fegyelmezett és hűséges segítője leszek…
– …segítője leszek.
– A tudomásomra jutott szolgálati titkokat minden körülmények között megőrzöm…
– …megőrzöm.
– Feletteseim inkognitóját soha, senki előtt fel nem fedem…
– …nem fedem.
– Feletteseim utasításait híven végrehajtom…
– …végrehajtom.
– Hatáskörömet soha nem lépem túl…
– …lépem túl.
– Isten engem úgy segéljen!
– …segéljen!
– És végezetül: fedőnevem Pubek.
– …végzetül fedőm neve Pubek.