Ákos fásultan tekintett ki a kórház ablakából az odalent húzódó parkra. Tombolt a kánikula, egyetlen embert sem lehetett látni a máskor oly kedvelt padokon, még azokon sem, amelyeknek az évszázados gesztenyefák nyújtottak enyhet adó árnyat a déli melegben. Néha feltűnt egy-egy fehér köpenyes medikus, ápoló, vagy néhány civil ruhás látogató, de ők is igyekeztek minél előbb az épületek hűvösébe menekülni.
Ákos mélyet sóhajtott, aztán visszafordult az ablakból, és tekintetét kedvese arcára emelte. Megpróbálta kitalálni, milyen hangulatban lehet most Évi, aki épp ebben a percben tért vissza a rehabilitációs foglalkozásról. A lány arckifejezése természetesen nem árult el széles jókedvet, Ákos mégis úgy döntött, előhozakodik azzal a dologgal, ami már régóta kikívánkozott belőle. Ki tudja, mikor lesznek megint kettesben? A gyógytornász ugyanis most Évi újdonsült szobatársát kísérte le az edzőterembe, egy kis izomerősítő foglalkozásra.
– Kedvesem, szeretnék kérdezni tőled valamit – fogott bele némi torokköszörülés után. – Miért nem viseled a gyűrűt, amit tőlem kaptál?
Évi reflex-szerűen maga elé emelte a kezeit, és úgy bámult rájuk, mintha először látná őket életében.
– Nem tudom – felelte egykedvűen. – Úgy értem, fogalmam sincs, hol lehet a gyűrűd – pontosított.
„Gyűrűd.” A fiú számára éles szívfájdalmat okozott a birtokragnak eme szándékos használata.
– Mégis, ha megpróbálnál visszaemlékezni, hogy…
– Jaj, ne nyaggass már azzal a gyűrűvel! Mit tudom én, hol kallódott el? Talán a baleset közben szakadt le az ujjamról, vagy ellopta egy mentős, amikor kórházba szállítottak… Gondolod, hogy ez most a legnagyobb problémám?
Ákos elhallgatott. No nem azért, mintha nem lett volna közlendője, netán újabb kérdése. Hiszen pontosan tudta, hogy a gyűrű nem veszhetett el Olaszországban, sőt, sehol másutt sem. Merthogy egész biztosan emlékezett rá: a lány a kómából való visszatéréséig az ujján viselte. És ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy lehúzza róla? Mindenesetre jobbnak látta, ha egyelőre nem forszírozza a dolgot. Évi újabban – nincs rá jobb kifejezés – egészen undok módon viselkedett vele. Mintha csak szándékosan próbálta volna elmarni maga mellől.
– Hozzak egy pohár innivalót? – evezett semleges vizekre az Almási fiú.
– Köszönöm, nem vagyok szomjas – hangzott a válasz, s Ákos ezt is módfelett furcsállta. Ő percenként törölgette gyöngyöző homlokát a zsebkendőjével, ez a konok lány pedig, akinek éppen ötven perc fárasztó gyógytorna áll a háta mögött, közli, hogy nem szomjas.
Új stratégiára váltott. Már nem kérdezett semmit, hanem odament a hűtőszekrényhez, kivette az ásványvizes palackot, és töltött egy pohárral.
– Idd csak meg – nyújtotta oda a lánynak. – Ebben a kánikulában fokozottan oda kell figyelni a megfelelő folyadékbevitelre.
– Miért nem teszed hozzá, hogy „még egy egészséges embernek is”? – kérdezte Évi provokatívan.
– Semmi ilyesmit nem akartam hozzátenni – jelentette ki Ákos, aztán felpattant a székről, és föl-le járkált egy darabig, majd elkeseredetten fakadt ki: – Mire jó ez, Évi? Kinek használsz ezzel a viselkedéssel? Ha úgy érzed, most éppen a terhedre vagyok, vagy ha esetleg pihenni vágysz, megmondhatod nyíltan is. Fölösleges ezen a nem egészen kegyes és simulékony módon érzékeltetned velem, hogy a hátad közepére kívánsz.
A lány végül nem tudta legyőzni a kísértést. A szájához emelte a poharat, és olyan mohón itta ki, mintha egész délelőtt a Szaharában kóborolt volna. Aztán szenvtelen hangon így szólt:
– Rendben, őszinte leszek. Nincs ínyemre, hogy folyton körülöttem lebzselsz. Jobban örülnék, ha például a tanulásra meg a vizsgáidra koncentrálnál. Neked ugyanis még mindez megadatik, te még lehetsz diplomás ember. Akkor pedig használd ki a lehetőséget, mert ki tudja, mikor jön egy őrült kamionos, akinek nincs más célja, csak hogy tönkre vágja az életedet.