Ozina Géza szerződése #14

Nos, ezzel is megvoltunk, Feri úr újból vigyorgott, de már abból az alkalomból, hogy gratulált a kis emberkének, s a példáját én is követtem. Pubek zavart büszkeséggel igazgatta a derekára csavart törölközőt, majd megkérdezte:

– Aláírni nem kell?

– Alapelvünk a feltűnésmentesség és az óvatosság. Nem hagyunk semmilyen nyomot.

– Értem. Akkor én most mi lettem, kéremalássan? Tisztiszolga, vagy valami hasonló miegyéb?

Kissé megborzongtam a „szolga” szó említésére:

– Szó sincs róla. Ön titkos külső munkatárssá lépett elő. Bár néha előfordulhat, hogy személyi titkári teendőkkel bízom majd meg.

– Nagyszerű. Khm… izé… ne vegyék, kérem, háládatlanságnak, örömöm tényleg határtalan, de talán ehetnénk már valamit.

– Úgy van, úgy van! – helyeselt Feri úr, miközben enyhén gömbölyödő pocakját simogatta körkörösen. – Irány a konyha!

Pubek engedélyt kért, hogy szemrevételezhesse a spájzot és a hűtőszekrényt (természetesen nem a régi, ormótlant), majd elégedetten csettintett:

– Ez igen, kéremalássan! A szervezet nagyon is bőkezűen bánik a kitűnő tisztjeivel.

(Természetesen a mamámat kellett volna dicsérnie. Kíváncsi lettem volna, mit szól akkor, ha a másik fridzsiderbe is bepillantást engedek, de ez természetesen meg sem fordult a fejemben. Egyébként, szerintem Pubek sem tételezte fel, hogy abban az ócskaságban tárolnék valamit.)

– Lássuk csak… Nos, kérem tisztelettel, felmérve a készletállományokat, az algériai tojásos ragu mellett döntöttem. Megfelel az uraknak is, egyaránt?

– Csak nem te akarsz főzni? – esett le az állunk.

– Kénytelen vagyok arra következtetni, miszerint két titkosrendőr és énközülem, ha meg nem sértődnek, tisztelettel, én tudok a legjobban főzni, hivatalos alapon.

– Csakhogy itt nem hivatalos alapon, hanem a főzőlapon kell főzni, Pubikám! – harsogta az inkognitóban lévő vendéglátóipari szakember.

– Fedőm neve Pubek, ha már a konyhánál tartunk – válaszolt önérzetesen a koldus –, kérem a becézést mellőzni. A többit bízzák nyugodtan rám, személyesen. Szóval, jöhet a tojásos ragu, kéremalássan?

– Feltétlenül, ha gyorsan elkészíthető – szólt engedékenyen a kocsmáros, majd szégyenszemre visszakérdezett –, no és mi a túró az az algériai tojásos micsoda?

– Túró egy deka sem kell hozzá, ellenben tojás, krumpli, hagyma, húsleveskocka, egy kis tejföl, olaj, és fűszerek. Apropó, van itthon őrölt koriander, kérdem tisztelettel?

– Attól tartok, nincs. Nem baj, legföljebb kihagyja.

– Nem úgy van az, százados úr kérem, anélkül nem az igazi! Van itt a közelben fűszerbolt? Leugranék érte…

– Ne gyerekeskedjen, Pubek! A ruhája még csuromvizes, egy szál törölközőben mégsem ugorhat be a fűszereshez, főleg nem őrölt korianderért.

– Esetleg valamelyik szomszédtól…kölcsön? – próbálkozott egyre kevesebb meggyőződéssel a kis emberke. Feri úr viszont már elunta a dolgot:

– Na most akkor eszünk, vagy anyagbeszerzősdit fogunk játszani éjfélig?

– Nyugalom! – csitítgattam, mert eszembe jutott egy remek ötlet, és a koldushoz fordultam: – Vegye fel a köntösömet, és kopogtasson be a szomszédba. Jobbra az első ajtó. De el ne árulja magát egy szóval sem! És persze minket sem! Mondja azt, hogy maga a nagybátyám, és most érkezett Pilismarótról. Na, induljon.

Amint becsuktam utána az ajtót, máris indultam a konyhába, hogy kenjek magunknak néhány vajas kenyeret, mivel már én is nagyon éhes voltam. Feri úr egy kissé aggodalmaskodott, bár ez nem látszott azonnal rajta, mert egyelőre kétpofára zabált, csak akkor derült ki, amikor teli szájjal megszólalt:

– Te, srác! Nem fog ez a Pubek megsértődni, ha visszajön?

– Csak nem akarsz addig kajálni, míg visszajön?! Ne félj, az öreglánytól egy fél órán belül nem szabadul, és akkor még optimista voltam. Úgyhogy örülnék, ha hagynál némi kenyeret a reggelihez is.

– Szerinted tényleg tud főzni?

– Ugyan már! Biztosan talált valami arab szakácskönyvet a szeméttelepen, azért van ilyen nagy szája.

A későbbiekben kiderült, hogy ebben is óriásit tévedtem, mint ahogy az időtartamban is, melyet Pubek szomszédban tartózkodására vonatkozóan saccoltam meg. Ugyanis több mint egy órán keresztül vendégeskedett az öreglánynál. Azt hittem, hogy Joli mama szövegelését hallgatva szellemileg teljesen megtiporva tér majd vissza körünkbe. Mondtam is Feri úrnak, hogy szegény Pubek most úgy lefárad, mint egy túlórázó dokkmunkás. Minél jobban telt az idő, annál nagyobbakat röhögtünk rajta, egészen addig, míg meg nem jelent az ajtóban, sugárzó arccal, és feltűnően gömbölyödő hassal.

– Elnézést kérek az uraktól, de a hölgy egy kissé lefoglalta az érdeklődési körömet. Egyébként korianderről még csak nem is hallott, úgyhogy kár is lett volna sietnem. Remélem, addig sem maradtak éhen az urak.

– Nyugodt lehet, Pubek, jól bevacsoráztunk. Persze csak azután, amikor már nyilvánvaló volt, hogy az algériai tojásos raguból ma már nem lesz semmi – füllentettem, mert nem akartam megbántani. – Minden simán ment a szomszédasszonynál?

– Alakul a dolog, kérem, alakul – válaszolta sejtelmesen mosolyogva –, de a diszkréció miatt ennél többet nem hozhatok nyilvánvalóságra, remélem, megértik…

– Jaj, nem úgy értettem – szakítottam félbe –, azt kérdem, sikerült-e elhitetnie vele, hogy maga a nagybátyám?

– Ja, azt persze, hogy sikerült. Bár a Pilismaróttal volt egy kis gond. Amikor rákérdezett, hogy az hol van, egy kissé nehéz volt kifejeznem magam, mindjárt eszembe is jutott, hogy Rudabánya jobb lett volna, vagy esetleg Tiszadada, mert ott már jártam. De az esküm kötelez, kéremalássan, és azt mondtam, amit a százados úr parancsolt. Szerencsére ez a figyelemre méltó fehérszemély nem sejtette meg a gyanút.

– Talán ez a figyelemre méltó fehérszemély már teherbe is ejtett? – röhögött Feri úr. – Vagy mitől gömbölyödött így ki a hasad?

Cimborám nyilván Pubek tegnapi megjegyzése miatt vágott vissza, mely az ő sörpocakjára vonatkozott. A kis emberke viszont egy csöppet sem bántódott meg az intim célozgatás nyomán:

– Ez, kéremalássan, annak a nagy tányér tojásrántottának a kimenetele, amivel a hölgy volt szíves megkínálni. A magamfajta sovány emberen azonnal meglátszik, kérem, ha nagyon betáplálkozik, nem is beszélve rólam. Az idejét sem tudom, mikor ettem ilyen bőségeset utoljára. És milyen finom, friss tojások voltak! Nem fogják elhinni, kéremalássan, a balkonon baromfiudvarral rendelkezik a szomszédasszony, onnan szerzi be a friss tojást.

– Erről természetesen tudomásunk van. Ne becsüljön le minket, Pubek. Előttünk ennél komolyabb ügyek sem maradhatnak titokban – mondta jelentőségteljesen Feri úr, majd eszébe jutott valami, rémülten az órájára nézett, aztán a tévéhez ugrott, hogy bekapcsolja. Éppen futballmeccs kezdődött. Cimborám a saját lakásomban úgy rendelkezett, hogy mostantól kizárólag szurkolási jelleggel szabad megszólalni, további hangos megnyilvánulásokat fejvesztés terhe mellett lehet előadni.

Pubek elnézést kért, de szeretett volna visszavonulni. Teljesen egyetértettem vele, mert a futballból már én is régen kiábrándultam, úgyhogy megvetettem a nagyapó ágyát a kisszobában, ahol az ex-koldus elcsigázva, de boldogan hajtotta álomra a fejét. Hálálkodásának visszaszorítása végett kilátásba helyeztem, hogy a nagy párnával fojtom belé a szót, ha nem hallgat el rögtön.

Visszamentem a nagyszobába, ahol cimborám végtelenül örvendezett azon a tényen, hogy egy felfújt bőrgolyó begurult a térnek egy lécekkel és hálóval határolt szegletébe. Ez még kétszer történt meg ezután, Feri úr mindannyiszor egyre boldogabb és kiegyensúlyozottabb ember benyomását keltette. Én viszont egyre türelmetlenebb és álmosabb lettem. Alig vártam, hogy barátom hazainduljon, és én is követhessem az ex-koldus példáját. Egyszer azonban, szerencsére, minden mérkőzés véget ér.