Amikor felébredtem, Pubek már nem volt a nagyapó ágyában. Sőt, a kisszobában sem volt. Kissé megijedtem, mert először azt hittem, hogy meglépett. Később aztán elszégyelltem magam, hogy ilyesmire gondoltam, hiszen ez egyáltalán nem vallott volna a kis emberkére. Pubek a konyhában ült, és a Zárak, lakatok című könyvet nézegette, és mellesleg a reggelimet is elkészítette, néhány gusztusos bundás kenyér formájában. Némileg csodálkozott rajta, hogy az említett eledelt mustárral fogyasztom. Én viszont azon képedtem el, hogy a lakatosszakma iránt is heves érdeklődést mutat, de természetesen erre is megvolt a magyarázata:
– A tegnap említett kollégám szerint a szakirodalmat is olvasni kell, százados úr, kérem, nehogy leépüljön az embernek az agytérfogata.
Így már minden világos volt. Reggeli után befutott Feri úr is, nemsokára elindulhattunk tehát, hogy felruházzuk az ex-koldus titkos alkalmazottat.
A buszon barátom és Pubek teljesen belemerült a vásárlás és az öltözködés megtárgyalásába. Persze nagyrészt Feri úr vitte a szót, lassacskán divattörténeti kiselőadássá változtatva az egyre egyoldalúbb beszélgetést. Én magam nem szóltam hozzá a tárgyhoz, mivel egyrészt a legkevésbé sem értettem a fent említett témakörhöz, másrészt viszont felkeltette az érdeklődésemet egy újságcikk.
A szóban forgó újság nem az enyém volt, az előttem ülő utas olvasta szinte beletemetkezve. A cikk vastagon szedett címére figyeltem föl: Áldatlan állapotok a gyermekotthonban. Magát a cikket is szívesen elolvastam volna, de ez nagyon nehézkesen ment. Nem mintha bármiféle problémám lett volna az apró betűkkel, inkább az előttem ülő úr, azaz személyesen az újság tulajdonosa miatt voltam akadályozva érdeklődésem kielégítésében. Említett utastársam ugyanis akkora fejjel rendelkezett, amivel akár egy New York Times-t is könnyűszerrel eltakarhatott volna, ráadásul, amikor éppen kezdtem volna felvilágosulni, hogy mi is a helyzet a gyermekotthonban, tapintatlanul lapozásra határozta el magát. Nem volt sok időm mérgelődni, mert Feri úr utasítására le kellett szállnunk egy ruházati boltnál.
Pubek boldog izgatottsággal előrecsörtetett, így módom nyílt rá, hogy észrevétlenül cimborám kezébe nyomjak néhány ötezrest, továbbá tájékoztattam, hogy Pubek felruházását illetően teljes döntési jogkörrel ruházom fel, nekem viszont most egy kis dolgom akadt, nemsokára visszajövök.
Azzal elindultam újságot venni, de nem jártam sok sikerrel, a környéken mindenütt elfogyott a helyi hírlap. Szó sincs róla, hogy csodálkoztam volna azon, hogy egy reggeli újságot tíz óra körül már nem lehet kapni, de azért meglehetősen bosszantott a dolog, mert már nagyon kíváncsi voltam rá, miféle áldatlan állapotok uralkodhatnak abban a bizonyos gyermekotthonban. Mindenesetre kénytelen voltam visszamenni a ruházati bolthoz, nehogy elkerüljük egymást a „szervezet” másik két oszlopos tagjával.
Nevezett két személy éppen akkor lépett ki a bolt ajtaján, amikor odaértem, de én az első pillanatban csak Feri urat ismertem fel, csak később jutott el a tudatomig, hogy az az alacsony, fess kis emberke valószínűleg Pubek lehet. Ha valaha is kételkedtem volna annak a mondásnak az igazságában, miszerint nem a ruha teszi az embert, e percben haladéktalanul revideálni lettem volna kénytelen az álláspontomat. Az ex-koldus küllemét ugyanis olyan mértékben javította fel vadonatúj öltözéke, hogy a legnaivabb ember sem hitte volna el róla, hogy alig egy napja még alamizsnákból tartotta fenn magát, és a szeméttelepen lévő összetákolt sufniban olvasgatott mindenféle guberált kiadványokat. Vakítóan fehér inge, galambszürke, hagyományos szabású öltönye, hosszú, fekete kabátja, elegáns kalapja olyan megjelenést kölcsönzött neki, hogy akár valamelyik régi, amerikai gengszterfilm detektívszerepét is eljátszhatta volna, eltekintve attól a körülménytől, hogy viseltes cipőjének felső része mindenáron el akart válni a talpától.
– Na, mit szólsz, srác? – bökött oldalba cimborám. – Mint egy igazi, békebeli rendőrkopó, mint egy valódi kém! – vihogott, és mindezt anélkül tette, hogy megbántotta volna Pubeket, aki kissé odébb, a kirakatban nézegette magát kedvtelve, s csak később jött oda hozzánk, boldogságtól kipirult arccal.
– Ezt sosem fogom maguknak elfelejteni, százados úr, kérem! Újra emberszámba tudom venni magamat!
Szinte meg sem hallottam Pubek hálálkodását, annyira elgondolkoztam. Az a két szó indította meg a fantáziámat, amiket Feri úr használt az imént, nevezetesen a „rendőrkopó” és a „kém” fogalmak. Kezdett kirajzolódni az agyamban egy bizonyos terv, amiről most még korai lenne írnom, mindenesetre annyit elárulhatok, hogy alaposan feljavította a hangulatomat.
Merengésemből egy jókora hátba verés térített magamhoz, amit Feri úr méltóztatott irántam elkövetni, az elmaradhatatlan csipkelődő megjegyzés kíséretében:
– Ne bambulj, százados úr, kérlek! Szegény Pubek még azt fogja gondolni, hogy hipnotizálni akarod. Különben is, indulnunk kell cipőt venni a derék titkos alkalmazottnak – azzal a buszmegálló felé invitálta kis csapatunkat.
Nemrég keletkezett örömömet csak fokozta, hogy a megállóban megpillantottam egy rikkancsfiút, aki a maradék hírlapját kínálgatta. Mindjárt vettem is egyet, majd felszálltunk a buszra, és Feri úr mellé telepedve izgatottan keresni kezdtem a bizonyos cikket. Pubek kissé távolabb állt tőlünk, és egy őszes hajú hölggyel elegyedett beszédbe éppen, aki véletlenül rálépett a lábára, jó alkalmat teremtve ezzel az ex-koldusnak a diskurálásra. Feri úr nem hagyta kommentár nélkül a látványt:
– Odanézz, srác, ez már megint csapja a szelet valami öreglánynak. A boltban is úgy égett a pofám! Képzeld, elkezdett fűzni egy idős eladónőt, mint valami vén kéjenc, ráadásul, az a gyanúm, azt hitték, hogy az apám. Hú, de kínos volt! Alig vártam, hogy végezzünk a vásárlással. Úgy látszik, ez az elegáns szerelés meghozta az önbizalmát. Figyelsz te rám egyáltalán?
Végre megtaláltam a cikket, és belemélyedhettem, de azért válaszoltam barátomnak, nehogy megsértődjön:
– Joli nénit egy szál köntösben is levette a lábáról, még kaját is kapott nála, nem emlékszel? – majd belevetettem magam az olvasásba, hogy megtudjam végre, mi is a helyzet a gyermekotthonban.
– Nézd csak! Egyre jobban szédíti azt a vén spinét, még a végén lesmárolja itt nekünk a nyílt színen! Ne olvass már, hallod? Különben is káros a szemednek, ha menet közben olvasol!
Szinte el sem jutottak a tudatomig Feri úr szavai, annyira faltam a betűket. Kiderült a cikkből, hogy a gyermekotthon anyagi lehetőségei a minimálisra csökkentek, jóformán csak az élelmezést tudják biztosítani, évek óta nem volt pénzük például játékokat, sportszereket vásárolni a gyerekek részére, pedig egészséges fejlődésükhöz az is elengedhetetlenül szükséges lenne. De sajnos az állami és helyi szerveknek egyszerűen nincs ilyesmire pénze.
Más esetben biztosan elkeseredtem volna egy ilyen hír olvastán, most azonban éppenséggel felderültem rajta, egészen addig, míg Feri úr nem nyomta a könyökét a bordáim közé:
– Figyelj már oda, mit csinálnak! És még a fiatalokra mondják, hogy milyen szégyentelenek. Hallatlan! Hagyd már azt az újságot, hogy tudsz egyáltalán buszon olvasni?
Felvilágosítottam cimborámat, hogy egyelőre jó a szemem, kitűnően tudok buszon olvasni, főleg akkor, ha nem kérdezik minduntalan tőlem, hogy hogyan tudok buszon olvasni. Mellesleg egyáltalán nem érdekel Pubek szerelmi élete, idős hölgyeké még kevésbé. Végül az orra alá nyomtam a cikket, és felszólítottam, hogy haladéktalanul olvassa el. Szerencsére hosszasan álltunk egy piros lámpánál, így Feri úr a szeme világának veszélyeztetése nélkül átfuthatta a sorokat.
– Nos, mi a véleményed? – kérdeztem, amikor elgondolkozva felnézett az újságból. – Segíthetnénk majd rajtuk, ugye?
Töprengő arcát enyhe düh futotta át:
– Majd? Mi az, hogy majd? – sziszegte, nehogy a körülöttünk ülők felfigyeljenek párbeszédünkre. – Meddig akarod húzni ezt a dolgot, talán hónapokig akarsz kínlódni a lóvéval? Most azonnal odamegyünk, és segítünk rajtuk! – szólt elszántan, és határozott mozdulattal felpattant, hogy előremenjen a sofőrfülkéhez.
– És mi lesz Pubekkel, neki mit mondunk? – kérdeztem súgva, de cimborám meg sem hallva előrecsörtetett. Pubek mellett elhaladva természetesen nem állhatta meg, hogy rosszalló pillantást ne vessen a kis emberkére.