– Én azt hiszem, értem, miről szólt ez a történet – jelentette ki Öcsi némi büszkeséggel a hangjában. – Arról, hogy az igazi barátság olyan erős, hogy akár az életedet is feláldoznád érte. Igazam van, nagyapó?
– Igen, valami ilyesmiről szólt a tanmese – hunyorgott a kisöreg.
– Te voltál katona, nagyapó? – kérdezte Hugi.
– De mennyire, hogy voltam! Nem kevesebb, mint három évet szolgáltam a Magyar Néphadseregben!
– És neked is volt olyan bajtársad, akiért visszamentél volna a csatatérre? – érdeklődött félénken Öcsi.
A kisöreg most elcsendesedett, s csak néma fejbólintása jelezte, hogy bizony neki is akadt ilyen szívbéli jó barátja.
– Péternek hívták – szólalt meg újra, némi torokköszörülés után. – Együtt ettük az újoncok kenyerét. Már a bevonulásnál rokonszenvesek lettünk egymásnak, és a nem éppen szívderítő helyzet ellenére jókat nevettünk. Péter alacsony, zömök fiú volt, erre odadobtak neki egy olyan nadrágot, amit a térdéig is alig bírt felhúzni. Én pedig, aki akkor még sudár, vékony legény voltam, kaptam egy olyan rövidet, amelyik csak félig-meddig takarta a lábszáramat, viszont befért volna mellém még egy illető. De egyszerűen megoldottuk a problémát. Nagy kuncogások közepette nadrágot cseréltünk, aztán megállapítottuk, hogy most aztán már fess bakák vagyunk mindketten.
Később örömmel konstatáltuk, hogy egyazon századba, sőt ugyanabba a rajba osztottak be minket. Nemsokára elválaszthatatlanok lettünk. Sokat beszélgettünk, filozofálgattunk, megpróbáltuk értelmesen eltölteni azt a kevéske szabad időt, ami a honvédségnél jut az embernek. Pár hét elteltével úgy éreztük, mintha apró gyerekkorunktól fogva jó barátok lettünk volna. Annyit meséltünk egymásnak, hogy szinte már egymás családját is ismertük.
Amikor beköszöntött a tél, az ezredünk hadgyakorlatra indult a Bakonyba. Nekünk, újoncoknak fontos és nehéz szerep jutott a táborverésnél. Favágást, sátorállítást, hóeltakarítást – egyszóval tereprendezést kaptunk feladatul. Már jócskán besötétedett, amikor Péter azt javasolta, hogy hagyjam rá a hátra lévő hósöprési munkát, inkább menjek, foglaljak két jó helyet a legénységi sátrunkban, minél közelebb a kályhához, mert éjszaka megvesz minket az Isten hidege. Igazat adtam neki, és el is siettem, de kisvártatva csalódottan tapasztaltam, hogy már valamennyi társunk bevackolta magát a sátorban. Nem volt nehéz feladatom, ami a helyfoglalással kapcsolatos döntést illette, mert ekkorra már csupán két fekhely árválkodott üresen: a sátor fala mellett, a bejárat közvetlen közelében hevert két-két szalmazsák…
Nagy búsan leterítettem a pokrócainkat, és megpróbáltam a lehető legkényelmesebbre elrendezgetni a fekhelyeinket. Nemsokára megérkezett Péter, és egyetlen szempillantással felmérte a helyzetet. Aztán habozás nélkül ledobta a sapkáját a fal melletti zsákokra. Azt tudni kell, hogy a két hely közül az volt a rosszabbik, mert egy jó méterrel távolabb esett a dobkályhától, és abban a farkasordító hidegben bizony ez is számított, arról nem is beszélve, hogy alul, a sátorvasak mentén csak úgy süvített befelé a szél. Nem engedhettem, hogy Péter aludjon ott. Rászóltam, hogy az az én helyem lesz. Ő azonban elmosolyodott, és viccesen megjegyezte, hogy hamarabb kellett volna észbe kapnom…
Értitek ezt, gyerekek? Ott álltunk, és vitatkoztunk, mert mindketten a hidegebbik helyre akartunk feküdni! Végül a rajparancsnok szólt ránk, hogy most már aztán csendesedjünk el, mert úgy kivág minket a sátorból, hogy a lábunk sem éri a földet, és akkor aludhatunk a fán. Ott aztán reggelig elvitatkozhatunk, hogy melyik ág melyikünké legyen…
Mit volt mit tenni, csalódottan lerogytam a belső fekhelyre, és megpróbáltam a lehető legjobban betakarózni. Biztos voltam benne, hogy másnap eldugult orral, tüsszögve és torokfájósan fogok felébredni, sőt Péterrel kapcsolatban a tüdőgyulladás eshetősége is felrémlett előttem. Reggel aztán csodálkozva tapasztaltam, hogy még egy ártatlan meghűlést sem szedtem össze, és hála Istennek, Péter is makkegészségesen ébredt mellettem. A barátság tüze, a szeretet melege megóvott minket a bajtól azon az éjszakán.