– Még egyszer kérdezem: mire jó ez, Évi? – sóhajtott fásultan az Almási fiú. – Miért azokon akarod elverni a port, akik a legjobban szeretnek?… Mellesleg egyáltalán nem értek egyet azzal, amit az előbb mondtál. Miért ne folytathatnád a tanulást? Miért ne szerezhetnél diplomát?
– No persze! – kacagott fel gúnyosan a lány. – Láttál te már olyan sebészt, aki tolószékben operál?
Ákos nem adta meg egykönnyen magát:
– Biztosan meg lehet találni azt a megoldást, ami a legmegfelelőbb egy…
– …egy nyomorék számára, ugye? – fejezte be a mondatot Évi.
– Nagyon kérlek, ne adj ilyen szavakat a számba! Semmi effélét nem akartam mondani. Csupán arra utaltam, hogy nem záródik be automatikusan minden kapu az előtt, aki egyik napról a másikra mozgássérültté válik. Feltéve, hogy nem önmaga zárja be sorban azokat a kapukat. Ám egyelőre sajnos úgy látszik, hogy te nemhogy bezárod őket, de még a kulcsokat is el szándékozol hajítani jó messzire, hogy soha ne találhasd meg őket többé.
– Ah, micsoda poétikus hasonlat! – gúnyolódott tovább a lány. – Nem akarsz megtanítani erre a fennkölt stílusra? Talán még író vagy költő is lehetne belőlem. Roppant figyelemreméltó szempont, hogy egyikhez sem lenne szükségem a lábaimra.
– Sajnálom, hogy ennyire…
– Te csak ne sajnálj engem! – kiáltott fel haragosan Évi. – Nincs szükségem a sajnálatodra, sőt, ha belegondolok, semmi egyébre sincs szükségem tőled – vetette oda szenvtelenül a súlyos szavakat, s közben majd’ megszakadt a szíve, amikor látta a fiú arcán elömlő fájdalmat. Úgy érezte, jobban szereti most, mint eddig bármikor. Csakis azért volt képes eljátszani ezt a szerepet, mert a lelke mélyén úgy hitte: a lehető leghelyesebben cselekszik.
Ákos fiatal, jóképű, sokra hivatott fiú. Nem engedheti, hogy újabb áldozatokat hozzon érte. Épp eleget tett már az egész családjáért, és nem kétséges, hogy újabb áldozatra készül. Amilyen becsületes, ott akarja folytatni, ahol Padovában abbahagyta. A leánykérés után jönne az eljegyzés, utána pedig az esküvő. De persze csakis akkor, ha ő mindebbe beleegyezik. Neki azonban esze ágában sincs statisztálni ahhoz, hogy egy jobb sorsra érdemes fiú tönkretegye az életét.
Ugyan, mit nyújthatna ő Ákosnak? Világraszóló önzés lenne, ha elhitetné magával, hogy méltó társa tudna lenni egy életen keresztül. Nem és nem. Nem engedheti, hogy ez megtörténjen. És mivel higgadt és józan szavakkal úgysem tudná megértetni Ákossal a saját igazát, jobb, ha örökre elválnak az útjaik.
Mondja talán azt neki, hogy legyenek barátok? Ugyan mi értelme lenne egy ilyen megoldásnak? Csak kitolná a szenvedéseit, ki tudja, mennyi időre. Úgysem lenne képes végignézni, amint a barátja egyszer csak valaki más oldalán találja meg a szerelmet. Legyen boldog Ákos egy egészséges lány oldalán – ezt tiszta szívéből így kívánta –, csak neki ne kelljen mindezt végignéznie, sőt, tudni sem akar róla, ha egy mód van rá.
Az Almási fiú – mit sem sejtvén a kedvese elméjében kavargó gondolatokról –, elkeseredve és összetörve sétált oda az ablakhoz, és jobb híján újra csak a parkot kezdte bámulni. Tudta, hogy nem lesz könnyű. Tudta, hogy lesznek majd iszonyú napok. De hogy lehet az, hogy lassacskán már csakis iszonyú napok sorakoznak egymás után, és sehol egy derűsebb, biztatóbb nap? Mit nap? Akár egyetlen órácska, egyetlen perc, vagy egyetlen reménykeltő félmosoly!
Megpróbálta felidézni mindazt a tudást, amit e tárgyból magába szívott az egyetemen. Hangulati ingadozások, önsajnálat, önvád, sőt, az egész világ hibáztatása… mindez természetesnek mondható ebben az állapotban. De ez a folyamatos kegyetlen vagdalkozás… mikor lesz már ennek vége?
A hőségtől gőzölgő járdát bámulta, s közben felsejlett lelki szemei előtt a jövő, és most ezerszer hosszabbnak, göröngyösebbnek és meredekebbnek látta azt az utat, amit végig kell járnia ahhoz, hogy megszelídíthesse és meghódíthassa kedvese szívét, de szentül megfogadta, hogy egyetlen percre sem fog megtorpanni ezen az úton.